Canterbury mesék - RÉSZLET

E kanonoknál hét évet megértem,
és tudományát még máig sem értem;
csak vesztemre jó az alkímia.
De veszt ezen sok más emberfia!
Hajdan nem volt nap, hogy nem vala friss
rajtam a felső- s alsó ruha is,
most még harisnyát hordok fejemen;
orcám virult, üdén, telisdeden,
s imé, lőn ólomszínű, sápatag –
Alkímiára hát így kapjanak!
Hiába nyúzom-hajszolom magam,
ebnek se csinálódik az arany!
Úgy megkopasztott ez az átok közbe,
hogy fekhetek akár a puszta földre;
nincs semmim, és kölcsönök, hitelek
béklyóján miatta sínyledezek,
és míg csak élek, ezt törleszthetem.
Legyen hát példám örök intelem!
Ki alkimiára adja fejét,
úgy tekintem: vagyonát szórja szét.
Mert semmit nem nyer, Isten úgy segéljen,
s utána csak teng-leng kukán s szegényen.
Ha pedig otyan ostaba vala,
hogy egy nap volt-nincs minden garasa,
másokat is alkímiára serkent,
hadd vesszenek, ha a sajátja elment.

Fordította: Kormos István

A kanonok fegyverhordozójának meséje (részlet)

És hogy bizonyságot szerezzenek,
aranymives elejbe mentenek;
próbára ott a tűz, a kalapács;
no, jól beütött a galád csalás:
ezüst vala; világos, mint a nap.
Örül hehegve, ostobán a pap;
nem repes így májusi hajnalon
a csalogány, mint ő szegény, vakon;
úgy fúrja oldalát a nagy vihánc,
hogy hölgyet úgy nem bizgat semmi tánc;
senki nem éghet úgy a szerelemben,
lovag, hogy hölgye kedve benne teljen,
úgy nem hevül, mikor kardot kiránt,
mint papunk e rongy mesterség iránt.
A kanonokhoz ím eként beszél:
"Ki értünk meghalt, Krisztus megsegél,
ha megmondod – hiszen bátran lehet –
hogy mennyiért adod receptedet!"
"Miasszonyunkra! – szól a kanonok –
Drága mulatság, annyit mondhatok,
mert kívülem egy barát tudja csak."
"Nem baj! de mondd, uram, hadd halljalak:
mit kell fizessek?" – így az én papom.
Nos – szól amaz – uram, ha oly nagyon
kívánod, hogy a birtokodba légyen,
negyven fontot fizess markomba nékem.
És ha nem nézném baráti kezed,
biza többet fizettetnék veled."

A jó pap erre előguberál
negyven arany fontot, ahogy dukál,
s a receptért a kanonoknak adja;
az mást se várt, hogy álnokul becsapja.
"Pap uram – mondja – egyet kikötök:
mesterségem titka legyen örök;
tartsd hét pecsét alatt, hadd kérjelek,
hogy okosságomért az emberek
ne keserítsék meg az életem;
irígy mérgük halálig nyelhetem,
s tudásom lenne gyilkosom, bizisten."
"Az Úr Jézusra – szól a pap meginten –,
inkább minden javam elkölteném
(vagy hibbanjak meg az eszemben én),
semhogy baj sújtson téged bármilyen."
Az megfelel: "Hasznát vehedd igen
a pénzednek, uram! No, Isten áldjon!"
Azzal megyen, és soha a világon
a pap nem látta; s íme egy napon,
mikor próbára vala alkalom,
recept elő! – hanem felsül, ugyám!
Csak tátogathat, mint a hal, kukán!
Nos, a kanonok így ismerkede;
végül romlásba pusztul embere.

Fordította: Kormos István