Ivan Alekszejevics Bunyin
 
(1870-1953)

orosz író, költő

Az orosz irodalom első Nobel-díjas írója személyében, 1933-ban egyúttal kitüntették a korábbi, 19. századi orosz irodalmat is; mivel Bunyin hű őrzője és továbbfejlesztője a Tolsztoj, Turgenyev, Goncsarov és Csehov neve által fémjelzett tradíciónak. A korabeli írókhoz és költőkhöz viszonyítva "konzervatív" ízlésű alkotónak számított: nem szenvedhette a modernista irányzatokat, a kísérletezés pusztán formára szorítkozó bűvészmutatványait. Emiatt gyakran igazságtalanul bírálta kortársait, például a szimbolistákat, miután nem vette észre, hogy a mutatványos külcsín mögött azok is éppoly komolyan reagálnak a kor kulturális dilemmáira, válságjelenségeire, mint ő maga. S annak ellenére, hogy Bunyin soha nem tűzte zászlajára a divatos irodalmi irányzatok és bölcseleti áramlatok nevét, az orosz prózában az impresszionizmus képviselőjének számít. Voronyezsben született, részben lengyel eredetű, ősi orosz nemesi család leszármazottja. 19 éves korában – még gimnáziumi tanulmányait sem fejezte be Jeleckben, csak 4 osztályt végzett el –, anyja szavai szerint "egy kereszttel a nyakában" hagyja el a nemesi fészket, hogy megismerje a vidéki Oroszországot. Különféle foglalkozásokat űzött: újságíró volt Orjolban, könyvtáros Poltavában. Később visszaemlékezéseiben így jellemzi akkori önmagát: "Szabadgondolkodó, aki közömbös nemcsak a kék vér, de azon veszteségek iránt is, amelyek ezzel voltak kapcsolatban." Sokat olvas, szinte az egész orosz irodalmat, és Shakespeare-t, Goethét, Byront, Mickiewiczet. Bátyja hatására, aki közel állt a narodnyik mozgalomhoz, filozófiával is foglalkozni kezd, tanulmányozza, a narodnyik gondolkodók műveit. Egy ideig a tolsztojánus eszmék vonzáskörébe kerül, de gyorsan szakít velük. Tökéletesen megtanul angolul, 25 éves, mikor Longfellow-t fordít. Az irodalmi pályán mint költő indul el: első verse 1887-ben jelent meg, első verses-kötete 1891-ben. A Hulló levelek című versgyűjteményéért 1901-ben már Puskin-díjjal jutalmazzák. Költészetében a természeti és filozófiai líra összekapcsolására tesz kísérletet. Verseiben is megmutatkoznak prózájának jellemző vonásai: a tömör és plasztikus ábrázolásmód, a színek és hangok iránti felfokozott érzékenység, valamint a lételméleti kérdések és a természet képi világának egymásra vetítése.

Versek

Ifjúság, szerelem

Nobel díj 1933

Elbeszélések

Az emésztő tűz

Bunyin első elbeszélését 1893-ban írja. 1899-ben ismerkedik meg Gorkijjal, akihez aránylag hosszú barátság fűzte, annak ellenére, hogy több kérdésben nem értettek egyet. Feleségével az 1910-es évek elején többször is vendégeskednek nála Capri szigetén. Bunyin főként a Gorkij vezette Znanyije kör köteteiben publikálja műveit, de kiadja elbeszéléseit a szimbolisták almanachja, a Szkorpion is. Az első elbeszélésekben már megmutatkozik a bunyini próza sajátos hangvétele és tematikája. Korai művei mintegy epitáfiumok, a falusi és a nemesi világ széthullásának líraiságát, a pusztulás esztétikumát adják át. Ezekben a novellákban mindenek előtt döntő a lírai indíttatás, Bunyin számára nagyon fontos a belső hangzás, melynek érdekében, Gogol és Turgenyev mintájára helyenként ritmizálja a prózát, de nem olyan mértékben, mint a szimbolisták közül Belij tette, aki regényeiben a ritmizációt alapvető formateremtő elvnek tekintette. Döntőek az elbeszélésekben a hangulati elemek s a színek burjánzó sokfélesége. Bunyin 1909-ben az Orosz Tudományos Akadémia tiszteletbeli tagja lesz. Ugyanebben az évben feleségével külföldi utazásokra indul, jár Görögországban, Törökországban, Palesztinában, Egyiptomban, Tuniszban, Indiában és Ceylonban. Az utazások során nemcsak látóköre bővül, hanem figyelme egyre inkább az örök értékek felé fordul, leginkább a szellemi folytonosság megőrzésének problémája izgatja a különböző nemzedékek, kultúrák és vallások között. Az 1910–16-ig tartó periódus, munkásságának egyik csúcspontja; ekkor írja azokat az elbeszéléseit és kisregényeit, melyek nevét világszerte ismertté tették. Az összoroszországi ismertséget a Falu (1910) című kisregénye hozta meg, melyet a kritika lelkesen fogadott. Bunyin eleve tagadott mindenfajta forradalmat, beleértve a nagy francia forradalmat s az 1905-ös orosz forradalmat is. Így az 1917-es forradalmat sem fogadta el. Először a Krímbe menekül, majd 1920. január 20-án hagyja el feleségével Oroszországot; először Konstantinápolyba hajóztak, majd Párizsba mentek, ahol Bunyin haláláig élt. A párizsi emigrációban először aktív szerepet vállal. 1925 és 1927 között a Vozrozsgyenyije című folyóirat publicisztikai rovatát vezeti. Konsztantyin Balmonttal együtt nyílt levelet írnak Romain Rollandnak, aki Szovjetunió-beli utazása kapcsán mintegy legitimálta a bolsevik hatalmat, hogy szemlélje józanul az oroszországi eseményeket. Az 1920-as években, az emigrációban Bunyin munkássága kiteljesedik, 1933-ban Nobel-díjjal tüntették ki. Bunyinék a háború alatt Párizsból Nizza mellé költöztek, az író visszautasította az ajánlatot, hogy Amerikába menjenek. 1945 májusában tértek vissza ismét Párizsba. Szinte életének utolsó napjaiig Csehovról szóló könyvén dolgozott, melyet már nem tudott befejezni. Bunyin prózáját, emigráns volta ellenére – egyes elbeszélések és az Elátkozott napok kivételével – már 1954-től kiadták a Szovjetunióban. Fő művei: A falu mellet a Szárazvölgy (regény, 1911); A San-Francisco-i úr ( elbeszélések, 1915); A szerelem szentsége (1925), Arszenyev élete (1938).

Forrás: Szőke Katalin: Ivan Bunyin alkotói útja
http://www.lib.jgytf.u-szeged.hu/folyoiratok/tiszataj/03-12/szoke.pdf

ÍZELÍTŐ MŰVEIBŐL