Azon a magyar századfordulón, amely az irodalomban Adyék fellépését készítette elő, a legnagyobb hatású író Bródy Sándor volt, ő a romantika egyenes folytatása, aki elérkezik a századvég és a századforduló szecessziójához, miközben megilleti a naturalizmus is, hogy színezze művészetét, s mindezzel az előkészülettel szépprózában is, színpadi irodalomban is előkészíti a 20. század realizmusát.

Alulról jött ember volt: egy egri zsidó foltozószabó fia, aki néptanítónak indult, de tanulmányait nem fejezte be; valójában mindvégig félművelt ember maradt, aki lángelmével pótolta tudományos és irodalmi ismereteinek hiányait. A Budapestre érkező fiatal Bródyt a népdalok és népmesék után két irodalmi élmény ragadta meg végleges érvénnyel: Jókai áradó meseszövése, fordulatossága és szemléletessége még diákkorában, majd a közlelkesedés és közfelháborodás közepette világdivattá emelkedő Zola részletekben tobzódó, aprólékosságaiban is izgalmas, az élet riasztó mélységeibe mutató naturalizmusa. Utólag is nagyon különösen hangzik, de meghökkentő volt a maga korában is, hogy programszerűen Jókai és Zola irodalmi örökségét akarta összeszőni. De valóban ezt csinálta, legalábbis írói sikereinek első évtizedében. Amikor egészen korai próbálkozások után, 1884-ben, a huszonegy éves fiatalembernek Nyomor című novelláskötete megjelent, feltűnést keltett az egész irodalomban. A fiatalabb nemzedékek egyszerre őbenne látják programadójukat. Ő pedig alkalmas arra, hogy irodalmi vezér legyen. Nem mellékes emberi-művészi kiállásának megértéséhez, hogy rendkívül szép férfi, aki igényt tart az élet minden diadalára, és olyan szenvedéllyel éli a sikereket is, a pillanatnyi csalódásokat is, hogy egy ízben hirtelen elkeseredésében pisztollyal mellbe lövi magát. Szerencsésen felgyógyul, és ez az öngyilkossági kísérlet is romantikus fényekkel veszi körül. A szépirodalom mellett azonnal rákap az újságírásra. Kitűnő szeme és kitűnő stílusa pótolja hiányos műveltségét. Harcias, szellemes, ötletgazdag. Csak úgy árad belőle az élőszó és az írás. A társaságokban ő az élet fejedelme, a haladni akaróknak ő diktálja az irodalmi divatot (de olykor még az öltözködési divatot is a feltűnni kívánók számára).

Csak úgy önti novelláit és regényeit. Úgy törnek fel történetei és gondolatai, hogy alig győzi megfogalmazni. Ez az oka annak a nagy egyenetlenségnek, amely műveiben található. Jól megfér benne jó ízlés és pongyolaság, gondos szerkesztés és elnagyoltság, az irodalmi vezérség tudata és kigúnyolása mindannak, amit csinál. Bródy néhány tucat novellája a műfaj klasszikusai közé számít. Hófehérke című regénye a Jókai-típusú romantika végső, maradandó szép alkotása; az Ezüst kecske és A nap lovagja jelentékeny realista regények: a századforduló polgári világának kritikai képei. A századforduló után pedig új kifejezési formáját találta meg a drámában. Itt is igen romantikus az indulás: a Hófehérke színpadi változata és a magyar múltat idéző Királyidillek még kísérleti időszakot mutatnak. De a későbbi drámákban is marad sok romantikus elem (Lyon Lea, A szerető), de ezen az úton, a maga sajátos naturalista programjával mégis eljut a jelentékeny realista drámákig. A dadában — talán legjobb drámai műve ez — szembefordul a népszínművek avult szellemével úgy, hogy a népszínművek paraszti világát mutatja be a maga igazi nyomorúságában, ahol áruvá válik a szegény leány. Ebben a drámában van ereje Bródynak tragédiáig vinni azt, ami tragikus. A tanítónőt úgy írta meg, hogy két befejezése van: az egyik a polgári közönség szájíze szerint, a másik a saját jó ízlése szerint; az egyik happy endes, a másik kíméletlen kimenetelű; lehet válogatni, melyik színház hogyan akarja játszani. A medikus című dráma pedig két felvonáson keresztül bírálóan realista; itt is az eladott, a megvásárolt emberről van szó, de a harmadik felvonás hirtelen két boldog házassággal végződik. De azért ezek is jó drámák: nemzedékek tanultak belőlük színjátékot írni. Idáig tartott a dicsőség. Azután következtek a forradalmak évei. Bródy rokonszenvezett a forradalommal, de nem volt forradalmár, hogy melléjük álljon. Nem volt ellenforradalmár sem, hogy szembeszegüljön velük. Az ellenforradalomnak túl forradalmár volt, a forradalmárok számára megfeneklett polgár volt, aki nem tudott velük tartani. Így hirtelenül magára maradt. Sohase gyűjtött pénzt, tehát rázuhant az anyagi gond. Megöregedett, megkopott. De még megírta végső remekét, a Rembrandtról szóló novellaciklust a megöregedett, megkopott, magára maradt művészről: egyik legszebb műve ez. Azután jött a kórház és a halál. Azóta klasszikusaink közt a helye.

Forrás: Irodalmi Arcképcsarnok