ÚJ ÉLET

A világhírű Nobel-díjas orosz-amerikai költő (elmegyógyintézeti kezelések, munkatábor után Amerikába emigrált, amerikai állampolgár lett, ám verseit mindvégig oroszul írta) Az 1996-ban elhunyt, nagy orosz költő válogatott verseit tartalmazza a könyv, az 1995-ben eltávozott kortárs magyar költő, Baka István fordításában. Brodszkij - miként Baka - nemigen kötött különbékét a hatalommal; Brodszkij a száműzetés kenyerét is megkóstolta, ezt követően hagyta el hazáját, s távozott Amerikába a hetvenes évek elején. Kiemelkedően fontos és értékes könyv az Új élet: esztétikailag, szellemi-etikai tekintetben egyaránt. Brodszkij ellenzékisége kettős volt: az állampolgáré és a művészé. A számára oly fontos nyelv segítségével tiltakozott a társadalmi és esztétikai elnyomás miatt. Hitt a nyelv diadalában a jelen szörnyűségeinek ellenében: "Én, aki ezeket a sorokat írom, elmúlok, önök, akik ezeket a sorokat olvassák, elmúlnak, de a nyelv, amelyen íródtak, s amelyen önök olvassák őket, nemcsak azért marad meg, mert hosszabb életű az embernél, hanem azért is, mert alkalmasabb a mutációra" - írta. Nyelvvel harcolt mindenfajta totalitárius rendszer és eszme ellen. Ez, a modernnek aposztrofálható törekvés nem jelenti föltétlenül a rímes költészet elvetését, hanem a kötött formák betartásával is a nyelvhasználat olyan dimenzióit mutatja föl, amelyek áttételesen lázadnak a mindenkori szabadság korlátozása miatt. Ezért maradhatott Amerikában is nagy költő. Így jutott el nagy emberi és művészi mélységekig; A fenevad helyett című költeményben írja: "De míg agyaggal nem tömik tele számat, / Ajkaim másra nem nyitom, csak a köszönet szavára." Baka István fordítása míves és erőteljes, de ami legalább ennyire fontos: érződik a rokon lélek azonosulása a hasonló költői világhoz. A könyvet M. Nagy Miklós tollából remek tanulmány zárja, Életrajz kommentárokkal címmel. A kommentárok valójában elemzések, értő irodalomtörténészi - poétikusi megközelítések.

Forrás: Legeza Ilona könyvismertetői
http://legeza.oszk.hu

A FENEVAD HELYETT

A fenevad helyett ketrecbe engem zártak,
a barakkfalra ráégettem szöggel, mennyit kaptam,
ruletteztem a tengerparti nyárban,
ebédeltem az ördög tudja, kivel, frakkban.
Gleccserről a világ felét szemügyre vettem,
háromszor elmerültem, szétcincáltak kétszer.
Elhagytam az országot, ahol születtem.
Városnyi ismerős feledte el, hogy éltem.
Kószáltam a sztyeppen, mely a hunokra emlékezik tán,
azt hordtam ott, mi most van épp divatban,
vetettem rozst, kátránypapírral fedtem be a pajtát,
és bor helyett csak száraz vizet ittam.
Az őrök sötét pupillái álmaimba visszajárnak,
héját is megrágtam a száműzetés kenyerének,
torkom minden hangot kiadhatott, mi nem kiáltás;
suttogni kezdtem hát. Most vagyok negyvenéves.
Mit mondhatok az életről? Hogy hosszúnak találtam.
Amivel szolidáris vagyok, az a bánat.
De míg agyaggal nem tömik tele a számat,
ajkaim másra nem nyitom, csak a köszönet szavára.

1948

Fordította: Baka István

ÉGÉS

Téli alkony. A láng
fahasábot ölelget -
szél kócolja haját
asszonyfej-sziluettnek.
Hogy hullámzik e haj,
vakítóan-aranyló!
De amit betakar,
nem látod az arcot.
Robogó viharába
a fésű se téphet:
szeme villog, a lángja
ha rád lel, eléget.
E tüzet lesem egyre.
Száz nyelve beszél is,
szól lobbanva "Te engem",
szól lankadva "ne érints!"
El is önt a meleg.
Csontom ropog, és ez
hangzik "még közelebb!",
majd "ne, eressz, elég lesz!"
Lobogj csak előttem,
mint bandita, tépett
gúnyájú, a döbbent
éjben, tüze még egy
telemnek! E göndör
hajfürtöt öröktől
ismerem. És mi téged -
a sütővas is éget!
Ugyanaz vagy, akárcsak
valaha. Teneked nem
kell álca-hasábfa,
lecsupálva, mezítlen.
Egyedül te vagy az,
aki elnyeri végre:
mérheted önmagadat
a sorshoz - elégve!
Mélyes mélybe futó,
aki ég fele szökken,
tarkálló, ragyogó,
hát itt vagy előttem!
Rejted az arcodat, ám
a lényed elárul,
senki se tudna talán
a hűlt hamujából
így feltörni, magát
elemésztve, kifúlva.
Meghalnál, de a vágy
feltámasztana újra.
Vétkezz, szórjad a lángot
a világra, magadra!
Táncolj, mint a menádok,
ajkadat beharapva!
Vézna vállaidat
sírás rázza, süvöltőzz!
Ő, ki az ég ura, hadd
nyeldesse a füstöd!
Így recseg, omlik alá
a selyem, ha kibomlott.
Fellobban hol a száj,
hol az arc, hol a homlok.
Így hagyják el a sebzett
hal testét is az ikrák,
így pattognak, a mennyet
csillagozva a szikrák.
Ugyanaz vagy, akár
rég. Ha kifogysz, mi marad?
Sors-hamu, lét-üszök, árny,
kihűlő parazsak,
tél, fagy reggeli fénye,
seprű tánca a hóban.
És feldúlva, kiégve
elmém romjai holtan.

Fordította: Baka István