A Godot-ra várva amerikai bemutatójának rendezője, Alan Schneider, egyszer megkérdezte Beckett-től, hogy kit vagy mit értett Godot-n. A Nobel-díjas drámaíró így válaszolt: "Ha tudnám, megmondtam volna a darabban." Éppen ez Beckett abszurdjának a lényege. A Godot-ra várva főhőse ugyanis nem Godot, e megfoghatatlan és meghatározhatatlan természetfölötti közeg vagy mitikus emberi lény, hanem Estragon és Vladimir, a két öreg csavargó, akik magányosan ülnek egy fa alatt, beszélgetnek és türelmesen várakoznak - maguk sem tudják, hogy mire. "A dráma nem Godot-ról szól, hanem a várakozásról, a várakozás aktusáról, mint az emberi állapot egy lényeges és jellemző aspektusáról." - írja Martin Esslin. - "Egész életünk során mindig várunk valamire, és Godot egyszerűen várakozásunk tárgyát képviseli - valamilyen eseményt, dolgot, személyt vagy a halált. Továbbá az idő múlását, a maga legtisztább, leginkább nyilvánvaló formájában, a várakozás aktusában érzékeljük." A szerzői állásfoglalás a mű pesszimizmusával kapcsolatosan is talányos: „Nem hiszem, hogy művem pesszimista. Nem állíthatom, hogy szereplőim kétségbeesése optimizmust sugallna. De azt igen, hogy embereim mégis makacsul követik útjukat... darabjaim kulcsszava a talán.”

MURPHY

A Murphy-nek alig van külső cselekménye: egy Londonban élő ifjú ír egy utcalánnyal áll össze, majd elhagyja, és ápoló lesz egy elmegyógyintézetben, s amikor meghal, végrendeletével ellentétben hamvait nem a WC-kagylóba szórják, hanem egy kocsma padlójára. A regény még hagyományos formájú, valós környezetben játszódó, ironikus hangú mű, de abszurd létfilozófiát kidolgozó, végletesen zárkózott hőse már sajátosan becketti figura.

TRILÓGIA
1 MOLLOY

Trilógiájának első része a Molloy, 1950: a címszereplő (az emberlét határára eljutott csavargó) és Moran belső monológjából épül fel. Moran az elveszett Molloy keresésével megbízott jómódú polgár, aki közben saját magát is egyre jobban elveszíti. A regény végére világossá válik, hogy Moran Molloy tudata. A történet folytonosságát minduntalan elbeszélő mozzanatok szakítják meg; részleteiben a mű az Odüsszeia és az evangéliumok parafrázisa. (A mű az alkotásért folytatott küzdelem metaforájaként is értelmezhető.)

2 MALONE MEGHAL

Folytatása a Malone meghal, 1951: e művének fő alakja egy kórházi ágyon fekve látja szeme előtt elvonulni egy élet valós vagy képzelt eseményeit, melyek groteszk halálba torkollnak. E műben Sterne kezdeményezését fejleszti tovább: ahogyan Yorick az elbeszélő Tristram Shandy hasonmása volt, úgy válik a történet hőse, Macmann az elbeszélő függvényévé.

3 A MEGNEVEZHETETLEN

A befejező rész, A megnevezhetetlen, 1952, egy test nélküli tudat óriásmonológja: a beszélő létezését csak az önmagát szakadatlanul érvénytelenítő szitokáradat igazolja, amelyet azok fejére zúdít, akik a beszéd elemeit és a világról való kész fogalmakat belésulykolták. Malone-t is egy már teljesen azonosíthatatlan elbeszélő kitalált hasonmásának minősíti.
 

késői művek

Beckett darabjai keletkezésük sorrendjében egyre rövidülnek: az 50-es évek végétől írt színművek és hangjátékok közül egyedül az Ó, azok a szép napok, 1961 közelíti meg a korábbi két színmű hosszúságát. A fecsegéssel a halálvárás unalmát elűző Winnie mozgástere egyre korlátozottabb: az első részben még csak derékig, a másodikban már nyakig süpped az emberi életet jelképező homokdombba. A testi mozdulatlanságra kárhoztatott asszony monológja a modern ember magányának abszurditása; egyszerre farce és tragédia. A Lélegzet, 1970 a világirodalom legrövidebb (30-40 másodperces) darabja: a színpadon egy halom szemét látható. Magnóról gyereksírást hallunk. Aztán egy nem látható ember lélegzését. Majd ugyanezt még egyszer. Aztán még egyszer a gyereksírást, és függöny. Már egyáltalán nincsenek szereplők, párbeszédek, kellékek. Film, 1970 című forgatókönyvében a második „személy” a film egyetlen alakját figyelő kamera. Ez a mű elsősorban a nagy filmszínész, Buster Keaton némajátéka révén vált emlékezetessé. Az 1960-as évektől gyakran írt hangjátékokat és tévéjátékokat is.