ARS POETICA

Május mártírjaiért
Másért többé senkiért

Keljen a varázs rímemben
Mint a könny a fegyver ellen

Hogy mindenkiért ki él
S változik ahogy a szél

Rántson a holtak nevében
Villogó szablyát a szégyen

Édes szók érdes szavak
Rím melyből a bűn riad

S mint evezők nesze csobban
Kettőzve a fájdalomban

Mint eső oly köznapi
Mint üveg csillámai

Mint tükör elédbe állón
Fonnyadó csokor a vállon

Karikázó kisfiú
Hold ha a patakba bú

Mint szekrényben naftalinszag
Múltból rémlő kósza illat

Rím ó rím melyből a vér
Bíbor forrósága kél

Ó riassz fel ne feledd el
Vadak vagyunk mint az ember

És ha szívünk lankad is
Emlékezni megtaníts

Szítsd fel a lámpát ha hunyna
Poharunk csendüljön újra

Én dalom örökre szól
Május mártírjairól

szürrealizmus
A szökevény első lépései (részlet)

Kézzel fogdosom a csillagokat
Éji legyek ne lepjétek el a szívem
Kiálthatjátok már nekem vigyázz
Éj és megszokás kapitányai
Örökre elszököm és a végtelen nagy kalapja alatt
Ne is várjatok rám többé csalóka találkáimon.

képzőművészet
Matisse-ról és a kollázsról (részlet)

(...)
   A kollázsok meglehetősen hasonlítanak ehhez az összerakáshoz, amelyből új tárgy születik, de azért nem lét-tárgy, legalábbis első látásra. Vagyis abban a mértékben, amennyiben csalóka látszatról van szó - melyen az, ami festett, az, ami tettetett, a ragasztott tárgyra támaszkodik -, a ragasztott tárgyban útlevélre, vízumra lel, amely a valóság országába vezet. Így gondolkoztam, amikor eszembe jutott André Masson A festés öröme című írásának egyik passzusa: "Valaha az »absztrakt«, »non-figuratív«, »szuprematista« művészeket közönségesen fazekasoknak, himzőknek, tapétarajzolóknak nevezték, s azok is voltak. Ma festőnek mondják magukat, és mivel ez nem kerül semmibe, abszolút festőnek. . ."
   Nagyon jól látható tehát, hogy André Masson szerint a hamis látszat, akár az elvont művészetről, akár az úgynevezett tapéta-papírról van szó, annyi, mint nem-festészet, nemfestett. Ezzel szemben a piktúra annyi, mint az igaz-látszat. A
ragasztott tárgy vagy a falpapír.
   Az utóbbival kapcsolatban vitatható, mert azt mondhatják, hogy nem szükségszerűen "non-figuratív", esetleg tele lehet rózsával vagy hajócskával, vagy lombozattal. Vegyük ez utóbbi példát: még ha csupa levél is, s a pozitív elmék azt gondolják, tapétát vettek, a képzelődők meg hogy az erdő kellős közepén leledzenek, még akkor sem mint tájkép hat, nem visz bennünket a fák közé, nem veszítjük el szem elől, hogy díszítő jellege van, mint ahogyan a ruhán a legszebb hímzés sem felejteti el velünk a nőt. A fali tapéta mindig hamis látszat marad; a festészetnek pedig a valószínűség, az igaz látszat a célja. Festeni annyi, mint parancsolóan meghatározott, visszavonhatatlan kapcsolatot teremteni a dolgok közt.
    De hát a kollázs nem az, ami nem festett? Vannak kollázsok, amelyekről el lehet ezt mondani. De nem minden kollázsra vonatkozik ez az értelmezés. Eloször is, mert a kollázsban nem az nem-festett, ami meg van adva a festészetnek: a nem-festett a piktúrának csak kiindulópontja, s ez nagy különbség. Értsük meg egymást: a hagyományos festészetben a festő a nulla pontról indul el, a fehérből, az űrből, a kollázs esetében viszont a kiindulópont a megadott tárgy, minden bizonnyal a nem festett tárgy, de ez végül is be lesz építve a festménybe, hasonul a képhez. Vagyis a hamis látszat visszájára fordult: a festett terület, a piktor gondolata felülkerekedett a kiindulási tárgyon, a valóságos tárgyon, amelyet a külvilágtól kölcsönzött, s amely festettnek látszik. Még mindig a hamis látszattal van dolgunk, amint egy kifordított ruhaujj is ruhaujj marad. Ezt persze arra a kollázsra értem, amely nem marad meg csupán ragasztott tárgynak - vagyis a kubista kollázsról beszélek, nem pedig a dadaistáról.

   Az, amit mondok, csak példa, melyről érdemes egy kicsit elgondolkodni Henri Matisse kollázsaival kapcsolatban. Akkoriban, amikor sokszor találkoztam ezzel a nagy festővel, abban a korszakában volt, amikor - gondolom csak úgy játékból - két vászon közt, két nagy rajzkorszak közt, elkezdett valamiféle maketteket kombinálni, eleinte mint színes papírokból összerakott és kigondolt képeket. Megjegyzem, hogy harminc évvel korábban, a szín egyszerűsítésével, ami a vad (fauve) periódust követte, Matisse új technikája - mely képsíkokkal dolgozott, mintázás nélkül - szintén makettnek látszhatott volna a látogató szemében, ami után jön a festendő vászon. A szem hozzászokik, s ami a számára nem-festett volt, festménnyé válik. De amikor megláttam a Jazz első képsorát és az első díszítő táblafestményeket, amelyeken egyébként újra megjelentek azok a formák,
amelyekről tudtam, hogy öt-hat évvel ezelőtt Matisse folyton ezeket látta rémképeiben, mint például a különböző korallsziget tavak, tahiti emlékek, s most már szabadokká lettek, és független festészeti életre ébredtek... akkor én is gyerekes módon tapéta-papírról beszéltem, és nagyon jól láttam, mikor a mester összevonta szemöldökét, hogy o ezt részemről rosszalló értelemben használt kifejezésnek fogta fel. Igyekeztem jóvátenni.
(...)