Mese a kecskéről

A mese egy öregemberről szól, akinek fájt a szíve. Elküldtek az orvosért, aki azt tanácsolta, hogy igyon kecsketejet. Elment hát az ember, vett egy fejőskecskét, és bevitte a házába. Nem telt bele sok idő, a kecske eltűnt. Kimentek, hogy megkeressék, de sehol sem találták. Nem volt sem az udvaron, sem a kertben, sem a tanház tetején, sem a pataknál, sem a dombokon, sem a mezőkön. Napokig elmaradt, míg aztán végül magától visszatért, és a tőgye tele volt tejjel, aminek olyan íze volt, akár az Édenkertnek. Nem egyszer, többször is eltűnt a háztól. Mindig elmentek keresni, de sosem találták, amíg magától vissza nem jött, tőgyében a tejjel, mely édesebb volt, mint a méz és az íze olyan volt, mint az Édenkerté.

Egyszer az öregember így szólt a fiához:

– Fiam, nagyon szeretném tudni, hová megy a kecske és honnan hozza ezt a tejet, mely édes az ínyemnek és balzsam minden csontomnak.
– Van egy tervem. – mondta a fiú.
– Mi a terved? – kérdezte az öreg.

A fiú felkelt, hozott egy vég fonalat, és hozzákötözte a kecske farkához.

– Mit csinálsz, fiam? – kérdezte az öregember.
– Fonalat kötök a kecske farkához, és amikor majd érzem, hogy megrántja, tudni fogom, hogy indulni akar, megfogom a fonal másik végét, és követem majd az útját.

Az öregember bólintott és azt mondta:

– Ha a te szíved bölcs, az én szívem is örvendezni fog.

A fiú hozzákötötte a fonalat a kecske farkához és gondosan ügyelt rá. Amikor a kecske elindult, megfogta a fonal végét, és nem is eresztette meg, amíg már jó ideje mentek, és ő követte a kecskét. Végül egy barlanghoz értek. A kecske bement a barlangba, fiú meg utána, kezében a fonallal. Így mentek egy vagy két órán keresztül, vagy talán egy vagy két napig is. A kecske megcsóválta a farkát és mekegett, és a barlangnak vége lett. Amikor kiértek a barlangból, a fiú magas hegyeket látott, völgyeket tele a legszebb gyümölcsökkel, és az élő víz forrását, ami a hegyekről folyt lefelé; mindenféle illatos szellő fújt. A kecske megkapaszkodott az egyik fa redős leveleiben és felmászott a tetejére. Nagyobb gyümölcsök tele mézzel estek le a fáról, a kecske megette őket és ivott a kerti forrásból.

A fiú megállt és megkérdezte a vándorokat:

– Szólítalak titeket, jó emberek, mondjátok meg, hol vagyok és mi ennek a helynek a neve?
– Izráel földjén vagy, közel Cfáthoz. – felelték.

A fiú az égre emelte a szemét és azt mondta: – Áldott az Örökkévaló, áldott ő, aki elhozott engem Izráel földjére.

– Megcsókolta a földet és leült egy fa alá.

Így szólt: – Míg nappal van és az árnyékok elszöknek, itt ülök a dombon ez alatt a fa alatt. Aztán majd hazamegyek, és elhozom apámat és anyámat Izráel földjére.

Ahogy így üldögélt, és gyönyörködött Izráel földjének szentségében, egy hangot hallott:

– Gyertek, köszöntsük a Szombat Királynőt!

És látott embereket, akik olyanok voltak, mint az angyalok, fehér sálakba csavarva, mirtusszal a kezükben, és minden házban sok gyertya égett. Rájött, hogy a Szombat estéje jön el a sötétedéssel, és ő már nem fog tudni visszafordulni. Kihúzott egy gyökeret és belemártotta cserző gubacsba, amiből a Tóratekercsek írásához használatos tintát készítik. Vett egy darab papírt és írt egy levélkét az apjának:

"A Föld végeiről emelem fel szavam dalban, hogy elmondjam neked, békében érkeztem Izráel földjére. Itt ülök, közel Cfáthoz, a szent városhoz, és magamba szívom a szentségét. Ne kérdezd, hogy érkeztem ide, csak fogd erősen a fonalat, amit a kecske farkához kötöttem, és kövesd a kecskét, akkor biztonságos lesz az utad, és elérkezel Izráel földjére."

A fiú összetekerte a levelet és beletette a kecske fülébe. Azt mondta magában: Mikor hazaér apám házába, apám megveregeti majd a fejét, ő pedig megrázza majd a fülét és a levélke kiesik. Apám felveszi és elolvassa, megfogja a fonalat, és követi majd a kecskét Izráel földjére.

A kecske visszatért az öregemberhez, de nem rázta meg a fülét, és a levélke nem esett ki. Amikor az öregember látta, hogy a kecske a fia nélkül jött, kezével a fejét verte, siránkozni és jajgatni kezdett.

– Fiam, fiam, merre vagy? Fiam, bárcsak én halnék meg helyetted, fiam, fiam!

Ment és siratta, gyászolta a fiát, mert ezt gondolta: Egy gonosz vadállat felfalta a fiamat, biztosan darabokra szaggatta!

És nem lehetett megvigasztalni.

– A fiamat gyászolva fogok a sírba szállni! – így siránkozott.

Amikor csak meglátta a kecskét, azt mondta:

– Jaj annak az apának, aki elzavarta a fiát, és jaj neked, aki kiűzted őt a világból!

Az öregember nem tudott megnyugodni, míg el nem küldött a sakterért, hogy vágja le a kecskét. A sakter eljött és levágta a kecskét. Ahogy nyúzták, kiesett a levélke a füléből. Az öregember felvette a földről, és azt mondta:

– A fiam keze írása!

Mikor elolvasta, mit írt a fia, kezével a fejét verte, és kiáltott:

– Oy-oy! Jaj annak, aki elvesztegeti a saját jó szerencséjét, és jaj annak, aki rosszal fizet a jóért!

Napokig gyászolta a kecskét, és nem lehetett megvigasztalni; azt mondta:

– Jaj nekem, mert felmehettem volna Izráel földjére, és most szenvedhetem végig a napjaimat ebben a száműzetésben!

Azóta a barlang szája már el van rejtve a szem elől, nincs többé rövid út. És az a fiú, ha nem halt még meg, gyümölcsöt hoz öreg korára, tele életerővel, nyugalomban és békességben az Élet Földjén.

Kovács Ildikó fordítása

ISMERTETŐ

Valaha régen

Shmuel Josef Agnon neve eddig szinte teljesen ismeretlenül csengett a hazai olvasók körében, noha a legendás Javne könyvek jó szemű szerkesztőinek köszönhetően már a háború előtt számos elbeszélése volt olvasható magyarul. Hiánypótlásnak tekinthetjük hát Valaha régen című regényének megjelentetését (gyönyörű külső, gazdag jegyzetanyag és rengeteg nyomdahiba), annál is inkább, mivel Agnont 1966-ban irodalmi Nobel-díjjal tüntették ki. Bár e kitüntetésben már előtte is részesült zsidó származású szerző, mégis máig ő az egyetlen, aki főleg héber nyelven született életművével vívta ki ezt az elismerést. A díjat regényeinek köszönhette, melyek közül, mint Heiko Haumann, a kelet-európai zsidóság kutatója írja szintén a közelmúltban megjelent könyvében, a Csak mint egy vendég az éjszakában a legjelentősebb....

...Agnon több szempontból a tizenkilencedik századi stíluseszmény örököse és továbbfejlesztője. Továbbfejlesztője így a regénynek is, amit már annyiszor holtnak nyilvánítottak. Művében a nagyregények sokszereplős társadalmi körképeivel operál, miközben egyetlen emberről, Jichák Kummerről mesél. Ő biztosítja az átjárást a különböző rétegek közt, klasszikus értelemben vett jellemfejlődésről mégsem beszélhetünk. Jichák állandóan utazik, sok mindent lát, mozgalmasnak ható életet él, mégis egy helyben topog. Jichák alakjával Agnon megteremtett egy igazi modern és zsidó antihőst, leszámolva így a zsidó regények sztereotip, tragikomikus mókamester hőseivel. Ez tehát az európai hagyomány, de ami ennél szembeötlőbb, az a zsidó irodalom jól bevált fogásainak a megválogatása. Agnon egyrészt elveti a politikai mondanivalót, mégsem ítélkezik felette, ez abból is kitűnik, hogy az elbeszélő hol többes szám első, hol egyes szám első vagy harmadik személyben beszél, sosem kívülállóként tehát, de hát ez Agnon életregénye is. Osztozik az egykori naiv fellángolásokban, csalódásokban, megaláztatásokban. A szereplők bírálatának hiánya egyébként megint csak visszamutat a zsidó regényekhez, hiszen Aléchem is magához öleli hőseit, akik a túlélés egyedüli esélyeként kialakított sajátos humorukkal és nyomorúság szülte logikájukkal megteremtik a bájos Aléchem-i "gettógiccset". Agnonnál azonban nincs, ami kirobbanó nevetésre vagy könnyekre késztetné az olvasót, nála csak egy olyan öregember kuncogása és fejcsóválása létezik, aki képes volt felismerni élete tanulságait. Meglehet, ez az, amit annyian aposztrofáltak zsidó érzékenységként vagy zsidó mesélőkedvként, de Agnon, azzal együtt, hogy hasznosítja ezt, szeretetteljes kritikáját, sőt karikatúráját is megvalósítja egyben, amikor egy ágy megvásárlásának vagy egy kóbor kutya történetének nagyobb terjedelmet szentel, mint a főszereplő szerelmi tépelődéseinek. (Akkor is így van ez, ha az a kutya nagy jelentőségre tesz még szert hősünk életében). Agnon hasonló humorral és iróniával kezeli azt a realista nyelvet is, amit a terjengős, archaikus szófordulatok mellett már érezhetően átszőnek a huszadik századi irodalomból jól ismert képek, hasonlatok.

A Valaha régen az új világról szól, ami nem Amerika szinonimájaként szerepel, mint az Aléchem művekben, hanem Izraelt jelenti, pontosabban még Palesztinát. Ezt a világot Jichákhoz hasonlóan mi is egészen másképpen ismertük eddig az izraeli irodalomból, vagy Koestler korszakos pionírregényéből. Kevesen írtak úgy e földről és korról, olyan pátosznélküli, már-már kijózanító visszafogottsággal (kiábrándultság? bölcsesség?), mint éppen Agnon.

Jichák Kummer falujában ugyan szívesen diskurálnak a cionizmusról, mégis valami szülőbosszantó hóbortnak tartják. Innen indul Jichák, aki még egy kávéházba is alig mer belépni, hogy "szaloncionista" példaképeinek áldását kérje. A lázadásra képtelen Jichák élete lassacskán csalódások történetévé válik. Csalódik a családjában, eszményeiben, sokszor barátaiban is, de a java még csak ezután következik. Új hazájában igazi testvéri közösségben reménykedik, rá kell azonban döbbennie, hogy egy sok kis gettóból álló hatalmas gettóba érkezett, hisz a többi bevándorlóhoz hasonlóan még az ő gondolatait és közvetlen emlékeit is áthatja a nemrég elhagyott, nyomorúságos zsidónegyedek és polgári szalonok áporodott levegője.

A zsidó irodalom, mint Joseph Roth egyik könyvének alcíme is jelzi, bővelkedik az egyszerű emberekben, ott a Motl gyerek, Tóbiás, Lasik Roitschwantz, és e névsorba utódjuk, Jichák Kummer is beletartozik, aki olyannyira egyszerű, hogy még halálát is természetesnek érezzük.

Forrás: Csáki Márton

Tegnap, tegnapelőtt - IDÉZET
(2. rész, 19. o.)

"Leül a festő négy rőf nagyságú vászna elé, és egy tigrist fest, melyre egy kígyó tekeredik, és a szivárvány színeiben pompázó gyűrűivel szorongatja. A tigris a kígyó fejére csap a mancsával, és agyonüti, míg amaz rátekeredve megfojtja."