a l'art pour l'art és vele rokon stílusok
|
A 19. század közepétől kezdve egyre több művész fordul szembe az önnön eszményeit megcsúfoló polgári világgal. A haszonelvűséggel szemben a szépség eszményét szegezték szembe. A művészet és a szépség szinte új vallásként jelentkezik. Angliában a preraffaeliták köre képviselt hasonló eszméket. Az elsősorban képzőművészetben jelentkező újítók a Raffaello előtti ábrázolásmódot tekintették példaképének, szemben az arisztokrata mecénásokat is kiszolgáló manierista modorossággal. Franciaországban a l' art pour l' art mellett a parnasszisták köré szerveződött az új irodalom. A parnasszisták nevüket a Parnasszusról nyerték.
A l'art pour l'art ('művészet a művészetért') elvét, a művész "elefántcsonttoronyba zárkózását" gyakran úgy értelmezték, hogy ennek képviselői a művészet öncélúságát vallják, s így ennek nincs köze sem az igazsághoz, sem a morálhoz. Kétségtelen, hogy az elit-kultúrát hirdető, arisztokratikus elkülönülésüket fitogtató alkotók tettek is ilyen polgárpukkasztó nyilatkozatokat. Más megvilágításba kerül azonban ez a felfogás, ha azt nézzük, hogy ezek a művészek nem voltak hajlandók alkalmazkodni a művészetet versenypiacra kényszerítő "modern" igényekhez, s fellengzős kifejezéseik egy része önbecsülésük erősítését is szolgálta. Ezek a szerzők az adott időszakban azok, akik az esztétikai értéket többre becsülik, mint a jól jövedelmező népszerűséget. A "stílusirányzat" az 1850-es évek elején volt leginkább érzékelhető, később alig különböztethető meg a szimbolizmustól vagy az impresszionizmustól. Egyes vélemények szerint még a századvégen is találkozhatunk hasonló felfogást valló szerzőkkel. Az elkülöníthető irányzatként nem jelentkező irodalmi csoport alkotásait általában így jellemezhetjük: Esztétikai fölfogásuk sokban hasonlít a klasszicizmuséhoz, azzal a különbséggel, hogy nem a klasszikus latin-görög irodalmat tekintik eszménynek. Szembefordulnak a romantika (és a realizmus) ideologizáltságával - kiábrándulnak azokból a mítoszokból, amelyeket a romantikának a polgári léttel szemben érzett elégedetlensége alkotott (új aranykor, nemzeti dicsőség, társadalmi egység, panteisztikus természet). A művész magányos, tartása a tömeggel szemben elutasító és kihívó.
Stephane Mallarme: Charles Baudelaire síremléke
Az elsüllyedt szentély kitátott
síri szája
|
Megváltozik
a lírai én megnyilatkozási módja is. A romantikus személyesség, közvetlenség, a
realista figyelem és segíteni akarás helyett a költők az objektívebb
beszédhelyzetekre törekszenek. Szerep, maszk, technika - aki nem érti, az nem is
érdemes rá. A képek nem szemléltető vagy leíró szerepet játszanak, a konkrét
jelentés háttérbe szorul. A metafora és a metaforákból épülő összetett költői
kép kerül az előtérbe. A költemény színtere is metaforikus színtér, egyfajta
belső, lelki táj: érzelmek és gondolatok kivetítése. A stílus igényes,
artisztikus, nagy műveltséget és biztos szakmai tudást feltételező
követelményeket támaszt a szövegalkotók és - értelmezők iránt. Az
arisztokratikus műveltség-igényhez gyakran a polgárpukkasztó gúny rendelődött
hozzá, szembefordulás a tömegtermékekkel, a piac-esztétikával. Később
összekapcsolódott a szimbolista és az impresszionista irányzatokkal. A művészek
nagy figyelmet fordítanak a nyelvi tisztaságra; műveikben meg akarják valósítani
a retorikai és a stilisztikai eszményeket; a verstani ismeretek pontosságára
hihetetlenül kényesek; a poétikai szabályok betartását még a klasszicistáknál is
fontosabbnak találják. A forma és a tartalom egységét a művekben valósítják meg
úgy, hogy azok egyszerre "ars poétikák" és ezeknek példái. Szembefordulnak a
mítoszokkal, az ideológiákkal: a művész magányosságát hirdetik. A romantikus
személyesség helyébe az objektív figyelem lép. A képekben a konkrét jelentés
háttérbe szorul, a metafora, a metaforás belső táj kerül előtérbe. A művész itt
meg van győződve felsőbbrendűségétől - s ez ad neki biztonságot.
PÉLDA
