|
A manierizmust, a reneszánsz stílus továbbfejlesztett változatát általában a 15. századi és 16. század eleji harmónia, rend és tökéletesség elleni reakcióként ismerik. A manierista festők nem egységes stílusuk révén kerülnek egymás mellé, hanem leginkább a tagadás, a klasszikus művészet és a természet tagadása köti őket össze. Ezek a művészek a valóságot rendezőelvek béklyóiba kényszerítő eszményi stílusban, vagyis végső soron egyfajta elekticizmusban (vegyes stílusban) hisznek, amelynek kiindulópontja a megfestett valóság. A manierista művész stilizál. Ez a stílus Olaszországban uralkodott 1520 és 1600 között. Világos, csaknem rikító színek, alaposan kidolgozott kompozíciók, eltúlzott formák és drámai mozgások jellemzik. A manierista modorosság, bizarrság jobban törekszik az érzéki hatások visszaadására. Megszaporodnak az áttetsző, halvány színek, a szinesztéziához közeli képek. A kompozíciók mozgalmassá, keresetté, sokszor rafináltan bonyolultakká lettek, de elkülöníti tőle a kihívóan vakmerőség jelenléte, a túlhajtottság kultusza. Mindenütt a mesterségbeli tudást helyezi előtérbe, célja a rejtett értelmek képszerű ábrázolása: az embléma központi szerepet kap.
Összefoglalva a manierista festészet fő jellemzői:
Jacopo Tintoretto: József és Putifárné Tintoretto Madridban, a Pradoban található József és Putifárné című festménye, meleg, aranyos árnyalatokban fürdő kompozíció. Az ágyon fekvő ruhátlan nőalak erőteljesen elfordul, hogy rágalma bizonyítékaként lerántsa a csábítás elől menekülő József köpenyét. A kép egy bibliai jelenetet dolgoz fel. Józsefet testvérei eladták rabszolgának Krisztus előtt 1500 körül. Az egyiptomi fáraó udvarába, a csinos, ifjú Putifár testőrparancsnok házába került. Putifárné szemet vetett rá, s amikor nem sikerült ágyába csalnia, bosszúból bevádolta férjénél, hogy József erőszakoskodott vele. Józsefet életfogytiglani raboskodásra elítélték. Az okos fiút a fáraó kiszabadította, megkedvelte és hozzáadta a lányát.
Museo de Santa Cruz Ezen a Greco képen forgószélszerűen örvénylő, fantasztikus dinamizmusú a kompozíció. Teljesen független a perspektíva szabályaitól, amelynek kutatása annyira foglalkoztatta a firenzei reneszánszot. A Madonna szinte nőni látszik, mesterséges fényjáték középpontjában kitölti a teret. A vászon alsó szélén Toledo vázlatos látképe tűnik fel.
A festmény a római Trasteverén lévő Santa Maria della Scala-templom egyik kápolnája számára készült. Az egyházi megrendelők visszautasították méltatlannak vélt, megrázó realizmusa miatt. A mű csakugyan nem felel meg sem a tridenti zsinat előírásainak, sem a hagyománynak. Mária egy szalmazsákos faágyon fekszik, hasa felpuffadt, lába csupasz és szederjes - állítólag egy , a Teverébe - Róma folyójába - fulladt asszony volt a modellje. Ezt a realizmust csak fokozzák Caravaggio jellegzetes fény-árnyék effektusai.
Kunsthistorisches Múzeum, Bécs Correggio e művén a vágy és a gyönyör kifejezését látjuk. Arany tónusokban játszó fény-árnyék játékával újfajta költőiséget és érzékiséget teremt. A görög monda szerint Io argoszi királylány szépsége felkeltette Zeusz érdeklődését. Hogy féltékeny felesége, Héra elől elrejtse, Zeusz tehénné változtatta Iót. Héra viszont bögölyt küldött az elvarázsolt lány ellen, s az szinte az egész világon végigkergette a szerencsétlent. Végül Zeusz megelégelte a dolgot és visszaadta Io emberi alakját.
Részletek: Egy réges-régi tanítómese szerint az egerek tanácsa egy napon elhatározta: csengőt kell kötni a macska farkára, hogy az ne tudjon többé nesztelenül surranni, mert: csengős macska nem fog egeret. De amikor nagyszerű ötletüket meg akarták valósítani, egyetlen egér sem akadt, aki a dolgot végre merte volna hajtani. Innét ered, hogy: az a bátor ember, aki felköti a harangot a macskára. Többnyire azonban senki sem ilyen bátor, mert általában azt az embert jelölik vele, aki tudja, mit kellene csinálni, de mégse teszi meg. Azt mondja, mint az angol szólás: Igazad van bizonyára, de ki köt csengőt a macskára? Középkori ábrázolásokon, főként templomi szentélypadok faragványain közismert motívum ez, s azt az embert jelzi, aki valamely végre nem hajtott hőstettel kérkedik. Mint itt a képen is: az állig érő vért csak aláhúzza az indulatos hősködés visszásságát. Mellvért és sisak jelzi a vértezetet - Flandriában a páncélruha hirtelen haragot jelentett - azon a férfin is, aki odább fejjel megy a falnak. Furcsa alak ez, félig öltözetlen, félig felfegyverzett - vagyis: mezítláb jár, szablyával oldalán; a festő itt kétszeresen is jelzi, amit ábrázolni kíván, hogy az esztelen düh nem vezet jóra, mert mint a mondás tartja: fejjel falat rontani nem lehet. Látható még a ház előtt egy malaccsalád is: az anyakoca épp a csapot húzza ki a hordóból, a bor majd elfolyik. S mit mond a szólás az italt fölösen fogyasztó emberre? Hogy részeges disznó, vagy más változatban: részeg, mint a csap. A Németalföldön átvitt értelemben az elhanyagolt vagy pazarló módon vezetett gazdaságra is azt mondták: itt kihúzta a disznó a csapot. Éppen mint a képen. Két ellentétes tulajdonságú ember áll egymás mellett ezen a részleten: az irigy és a pazarló. A férfi, aki hosszú szárú halászcsizmájában oly lélekszakadva gázol a vízbe, hogy még a kalapját is elhagyja, olyan rossz természetű, hogy mindent sajnál, ami nem az övé. Azt is irigyli, hogy a nap az égen van - mint a magyar mondás tartja, vagy másként: nem állhatja, hogy lássa a napot, amint a vízben csillog. Ezért rohan, hogy legyezőjével árnyékot csináljon; egy még régebbi németalföldi ábrázoláson egy fegyveres férfi alabárdjával igyekszik megtenni ugyanezt. A jelenet egyszerre jelenti az irigységet más szerencséje láttán, meg a hasztalan igyekezetet annak megakadályozására. A lépcsőn álló díszes öltözetű gazdag pedig aligha lesz soká az, mert pénzét a vízbe szórja. Ahogy a magyar mondja: több a pénze, mint az esze, s ezért: kidobja a pénzét az ablakon. Itt a képen a folyóba dobja. Ezért aztán a szó szoros értelmében elfolyik a pénze. A két különböző természetű férfi valamiben mégiscsak azonos: balga és haszontalan cselekedet mindkettőjüké. Ha jól figyelünk, egy harmadik ember nyomát is fellelhetjük még: a vízen egy elárvult kalap úszik. Valaki ott nem tudja fejét a víz fölé emelni.
A csavarodó testek márvány fehérsége, a rajz végtelen pontossága, a kristályszerű színezés mesterkéltsége adja a kép híres, hideg erotizmusát, amely oly jellemző erre a manieristára - Bronzinora. Az "Isteninek" nevezett Morales képein a sfumato (kontúrok elmosódása - Leonardo da Vincitől) technikát alkalmazta. Ezt tanúsítja ez a kép is, melynek sötét háttere, a színpadias megvilágítás és a hideg színskála a 16. század tipikus európai manieristájává avatja a művészt. Spranger bársonyos bőrű és érzékien csavarodó alakjai itt Ovidius Metamorphosesének egyik epizódját illusztrálják: Szalmakisz, a nimfa beleszeretett Hermaphroditoszba, Hermész és Aphrodité fiába, mikor ez egy forrásban fürdött. A szerelmes Szalmakisz kérésére az istenek hozzájárultak, hogy a két test eggyé váljék a forrás vizében.
Ismeretlen festő: Szent István király
Magyar Nemzeti Galéria, Budapest A Szent Istvánt megjelenítő, fatáblára festett, 1600 körül készült kép, Szent Lászlót és Szent Imrét ábrázoló párdarabjaival együtt, eredetileg talán egy nagyobb magyar királysorozathoz tartozott. Szent Istvánt - miként a sorozatba tartozó Szent Lászlót is - ezúttal ugyanis uralkodóként és történelmi személyként jeleníti meg az ábrázolás. Kárpittal díszített, szeszélyes formájú trónusa jellegzetesen manierista megformálású, míg a kezében tartott felségjelvények, illetve az angyalok által hordozott magyar korona a kor felfogása szerinti hűséggel idézik fel a magyar koronázási jelvényeket. Szent István - s a másik képen fia is - a 16. század végi, 17. század eleji magyar öltözetet viseli, mivel személyükhöz ez időtől fogva a nemesi-nemzeti érzés ezt a megjelenést társította. |
El
Greco: Szeplőtelen fogantatás
Caravaggio:
Mária halála 
Correggio:
Zeusz és Io
