(Stockinger László festőművésznek ajánlva)
Az asszony nem tudta miért éppen abba a szobába ment be...

Soha senkitől nem kapott választ a kérdéseire egy saját belső hangot kivéve, amelybe sokáig nem mert megbízni. Át kellett küzdenie magát az életén, hatalmas kortyokba hörpintve mások írásait, gondolatait, szavait, ízlelgetve őket és kiválogatva azokat a tudásmorzsákat, amelyek segítségével végül ösztönösen érezte, mi igaz. Hiszen lépésről lépésre, apránként kell tudatosan megértenünk valamit, holott úgy jövünk a világra, hogy tudjuk: amit belső énünk hinni akar, az valóság. Tudatunk addig nem nyugszik, amíg szavakba nem önti...

Akkor, azon a júliusi kora esti órán először csendben állt a döngölt padlójú parasztház szobájában. Tudta, látnia kellett azokat a képeket. Ugyanúgy látnia kellett, mint ahogy tavasszal egy hajnalon a szőke Tisza ébredését.

Az asszony szédült. Ugyanúgy szédült, mint korábban, az ódon, kényszerfelújított várrom tetején amikor lenézett, miközben rakoncátlan őszbe forduló haját szemébe fújta folyton a szél, s összeszorította szívét a gyönyörűség, a harsogó zöldek lombjai, a kristálytiszta levegő, s a domborulat két oldalán fel-felcsillanó nyugodt tó szépsége.

Állt a szoba közepén, s a festmények, mint megannyi szemek nézték. Őt nézték, beszéltek hozzá, hogy vegye végre észre - élnek! Ott, az egyszerű szoba közepén körülölelte a tó ezernyi, borzongató arca, színei. Életet lehelt beléjük valaki, aki megörökítette szinte a Balaton összes rezdülését, szívdobbanását, aki vele együtt lélegzik, aki vele együtt sóhajt...

Az asszony állt, szédült és borzongott. Olyan boldogság és alázat öntötte el, mint egyszer régen, kamaszkora első hajnali tóparti magányos sétái egyikén. Egy pillanatig akkor, ugyanaz a fiatal lány volt, aki órákig tudott ülni a parton, hallgatva az ezüst Balaton csendjét.

Majd izgatottan egyik képtől a másikig szaladt, szemével, szeretettel simogatva őket, közben hirtelen és gyorsan összefüggéstelenül beszélt, kérdezett: ki ez? Ki tudta ezt így visszaadni? Nézd, nézd! Milyen szép, és nézd ezt! Az a címe: „Az ezüst Balaton” - és csupa kék! A kék árnyalatai!
Igen, ilyen a Balaton! Úristen, hányszor ültem a partján, hányszor láttam!
Szinte érzem a tó illatát?! Hol lehet? Ki lehet a festő? - kérdezte barátjától. A képeken szerényen a jobb sarokban csak ennyi volt festve - „SL”. Éppen olyan szerényen, mint amilyen szerényen megszólalt a terem egyik szegletében az alkotó, a Balaton festője. Pár szót váltottak, két ismeretlen ismerős, ott, a tisztaszobában, a szavak csak hangok voltak, nélkülük is értették egymást. A festőművész és az egyszerű amatőr írónő. Az idő megállt egy pillanatra. Gyengéd, mély szeretettel és igazi tisztelettel teli szívvel álltak ott egymással szemben...

Később, kilépve a házból az élménytől elcsendesedett minden. Szinte kábulatból ébredt az asszony, amikor a festő utána szólt:
- Asszonyom, az ásványvíz ottmaradt.

2004.