Karácsony másnapja van.

Elmúlt a közös családi ünnep - együtt lenni jó. Még akkor is, ha nem jut másra, csak az együttre. Amikor a felnőtté okosodott fiam jelezte, nem jut ajándékra - hiába dolgozik háromfelé keményen, azt feleltem neki, nekem ünnep az, ha láthatlak, ha itthon vagy. Bevásárlás napokig. Hiába no, nem bírom már a terhet, így többször kellett fordulnom, még akkor is, ha nehezen lépkedek. Egy héten át sütöttem, főztem, hogy lássam, milyen élvezettel ízlelget. Anyai boldogság. Az is, amikor lámpaoltás után falatnyi szobám sötétségében életéről mesélt és akkor is amikor hajnalban hallottam szuszogását. Még nagyobb boldogság is volt, amikor lányom és párja is megérkezett. A fiammá fogadott új családtag és gyerekeim vidám duruzsolása is, amit titokban örömmel hallgattam a fél konyha rejtekén ünnepi ebéd előkészületei közben. Harmónia, összeszokott falatozás, vidám kacagás, boldogság. Tegnap este amikor elmentek elébb álltam lakásom ajtajában nézve utánuk, a folyosó fordulóján fiam hátramaradt, tudta jól leselkedem, még egyet intett - akkor is hálás voltam. Karácsony első napjának méltó lezárása volt később, amikor felhívtam fővárosi barátom. Eltöltött a szeretet.

Most itt ülök, egyedül.

Hamarosan ismét vége egy évnek. Letesszük, mint egy elnyűtt kabátot. Ilyenkor mennyire szoktam várni az újat, reménytelit, ami csak jót hozhat. Eddig azt gondoltam a születés szép, mert magába hordozza a jobbá válás lehetőségét. Most másképpen látom. Ami jön, az semmi mást nem hoz, csak borút, keserűséget, fájdalmat. A családok szétesnek, barátságok szakadnak meg. Eltűnt a figyelem, marad helyette a fegyelem. Már nem tudok lángot vinni. Ha lenne is hozzá erőm, senki nem lenne kíváncsi rá. Ma nem számít az ember, a fiatal se, hát még a sokat át és megélt tapasztalat. Eltűnőben a szellemiség, megfagyott minden gondolat. Didergünk mi is néhányan. Senkit nem érdekel más, csak a saját juss. Az, hogy jusson, az nem, hogy milyen áron. Felrúgnak mindent amiért érdemes élni - az eszmét, a gondolat szabadságát, a humánumot. Hiábavaló átadni. Nincs vevő. Szomorúan veszem tudomásul, hogy elfogyott minden erőm. Nincs hitem. Tudom, vagyunk még néhányan, akiket kivetett magából ma a világ.

Sehonnai bitangok lennénk? NEM!

Pislákol még a gyertyaláng, hogy egyszer - ha mi nem leszünk - rádöbben valaki, hogy életünk, hitünk, egymás felé nyújtott kezünk nem volt hiábavalóság...

Pécs, 2011. december 26.