Álmatlanságban szenvedek. Éppen ezért a napokban is bekapcsoltam a televíziót éjszaka. Megláttam egy képsort, ami érzelmek hullámzásához vezetett. Szelíd fájdalom telepedett rám, bánatot éreztem, sajnálatot, mindezekért megbánást. Azóta kísért amit láttam...

A filmen a homályos, rideg és csendes éjszakát fénysugár törte szét. Két hajléktalan, kóbor férfi arcát világította meg valamilyen fény, hogy honnan jön, az még akkor nem volt látható. Tanulmányt lehetne írni arról a két emberről. Szedett-vedett rongyaikról. Kabátjuk alól itt-ott kilógott egy-egy ruhadarab. Olyan idő lehetett, amikor az ember fázik, didereg és mindent, amit csak talál - jelen esetben a két valaha jobb sorsot érdemlő férfi valószínű kidobott ruhák között kutorászva, kukázva meglelt ingeket, szakadt és kinyúlt kötött, agyonmosott pulóverekből kettőt-hármat magára ölt. A sálakat nyakukra, fülükre tekerő, sapkával a fejtetőt védő tarka ruha halom olyanná tette őket, mint nyáron a földeken a madárijesztőket. Felszálló leheletük arra engedett következtetni kemény tél van, amikor szinte harapni lehet a levegőt, amikor az ember még a kutyáját sem engedi ki. Istenem! Most is látom azt a két borostás, barázdált, reménytelen arcot, és az árnyékos, vágyakozó szemeket, amiben fény, öröm, rácsodálkozás, kétségbeesett fájdalom elegye keveredett. Azután nagyon-nagyon lassan, egymás leereszkedő vállát száraz, fagyos ujjakkal átkarolva megfordultak és elballagtak, dérbe meredt fák között a hideg sötétségbe. Kerestek valamit, talán elvesztett álmokat, hogy másvalaki bőrébe bújhassanak. A csalóka varázslat véget ért. Nem találtak semmit.

Az ablakhoz tartozó szoba, ekkor mutatta meg önmagát - csillogó karácsonyfa, körülötte gyerekek vidáman bontogatják az ajándék csomagokat - boldogan ünneplő család. Szorított a mellkasom.

Ez a képsor jusson eszébe mindenkinek karácsonykor!

Ma, sajnos bárki az utcára kerülhet. Elveszítheti állását, házát, lakását, valamennyi reményét. A béke, család és szeretet ünnepén gondoljunk ezekre az emberekre, tegyünk valamit értük. Jusson nekik egy tányér meleg leves, egy érintés, néhány forint, kedves és jó szó. Még akkor is célt ér az a néhány forint, ha búfelejtőre költik, ha csak pár percre is el tudják felejteni mennyi minden elveszett.. Ne hagyjuk el társainkat, ne fordítsuk el a fejünket. Legalább ezen a szent napon ne. Az tesz nemessé, ha nem zárod be a szíved, ha nyitott szemmel nézel a világba. Csak az kap, aki adni tud. Ne legyünk a rongyos emberek világa. Legyünk az egymásért tenni akaróké. Az nem lehet, hogy kihalt minden segíteni akarás, hogy unalom és letargia uralja az elméket.

Legyen minden hajléktalan és hajlékban élő is - áldott.

Pécs, 2011. szeptember 13.