Miért akar az ember mindig megfelelni másoknak? Miért van szükségünk visszajelzésekre, megerősítésre? Miért fontos, hogy szeretnek-e vagy sem? Semmi másra nem vágyunk jobban, mint egy kis figyelemre. Reszketünk, didergünk magunkban, magányosan született világunkban. Könyörgünk az észrevételért. Semmik vagyunk és vacogva vágyunk valamire: "..vedd észre, itt vagyok, szerethető vagyok.. egyedül vagyok... szeress..."

Kell az ölelésed...

Pedig tudom - ölelés az, ha szemedbe nézhetek, ha hallom a hangod, ha levelet - szót válthatok Veled, ha telefonon beszélhetünk... beszélhetünk.. ha a csendünk is beszédes...

Kell az ölelésed!

Szemedbe nézhetek. Igen. Ölelés a hang. Ölelés a szép. A kép. Az érintés. Ölelés, ha gondolok Rád.

Hiányom van. Talán hiányos vagyok - nemcsak foghiányos. Valami hibádzik.

Hiányzik.

Olyan könnyen kimondjuk, nem félünk semmitől, az egyedülléttől sem, még a haláltól sem. Egészen addig, míg csak kéz közelbe nem kerülsz vele, oly könnyű dobálni a szavakat, amíg nem érzed a leheletét a gerinceden - elér a félsz, ha szemedbe néz, tudván, tudva nem menekül senki sem...

... nem akarok egyedül meghalni sem...

2011. január 11.