Van Gogh rajzolt már 1880 előtt is. Fiatal korában ügyes rajzoló volt, szép másolatokat készített metszetekről és nyomatokról. 1872-ben és 1873-ban Hágában apró vázlatokat és karikatúrákat rajzolt egy kislánynak. A legtöbb házról, amelyben lakott, ismerünk rajzokat. Most azonban, amikor újból kezébe vette a ceruzát, világosabb elképzelése volt arról, hogy mit akar csinálni. Erőteljes rajzokat kívánt készíteni a dolgozó emberekről, a témához illő, darabos stílusban: először a bányászokról, azután a takácsokról, később pedig Brabant és Provence parasztjairól. Pályafutása ettől fogva könnyen korszakolható; az egyes szakaszok elnevezése Van Gogh mindenkori lakóhelyeiből adódik: 1880 Etten, 1881-83 Hága, 1883 Drenthe, 1883-85 Nuenen, 1885-86 Antwerpen, 1886-88 Párizs, 1888 Arles, 1889-90 Saint-Rémy, 1890 Auvers. Művészileg tevékeny életének első felét Hollandiában töltötte, előbb tanulással, majd önálló alkotóként egyéni színeivel gazdagítva a hágai iskola stílusát. Hiba lenne kezdő próbálkozásoknak minősíteni és számításon kívül hagyni rövid pályafutásának korai alkotásait. Ezek parasztokat ábrázolnak, kunyhókban vagy munka közben; a témák, a sötét színek, a vastagon felhordott festékréteg Jozef Israels és Anton Mauve festők hatását tükrözik. Van Gogh és Mauve egy házasság révén rokoni kapcsolatban álltak, és később személyes barátság alakult ki közöttük. Van Gogh idősebb társához fordult tanácsért és bátorításért, amikor elhatározta, hogy művész lesz. Mauve volt az egyetlen valóságos tanítója a hagyományos értelemben; Van Gogh mindig hálás is volt neki. 1888-ban, amikor haláláról értesült, egy virágzó fát ábrázoló képére, legszebb műveinek egyikére, felírta: "Souvenir de Mauve" (Mauve emlékére), és elküldte az özvegynek. A hollandiai években a figurális képek vonzották, és úgy érezte, hogy a modern művészet legmagasabb rendű formája a cselekvő parasztfigura ábrázolása. Mezőgazdasági munkát végző nueneni férfiak és nők ihlették néhány rajzát. Ezekről a parasztokról festette a korszak talán legjelentősebb kompozícióját, a Krumplievőket (1885), amely egy öttagú családot ábrázol az asztal körül, olajlámpásuk gyér fényében, amint saját termésű krumplijukat eszik. Ezt a témát a korszak több más holland festője is feldolgozta, "Szerény étkezés" vagy "Krumplievők" címmel. Van Gogh festménye azonban mentes minden érzelmességtől, anekdotázástól. Van Gogh magányosnak érezte magát vidéken, távol a többi művésztől, és Antwerpenbe utazott. Beiratkozott a művészeti akadémiára, hogy modell után rajzoljon. Hirtelen elhatározta azonban, hogy Párizsba megy.

Párizs tele volt új eszmékkel és mozgalmakkal, láthatta az impresszionisták kiállítását, az éves Salont, az új Salon Nationale-tárlatot, kedvenc festője, Millet retrospektív kiállítását, Monet és Renoir bemutatóját a Petit galériában, továbbá Gustave Moreau és Odilon Redon szimbolista műveit. Egy beérkezett művész, Ferdinand Cormon műtermében tanult, ahol azután megismerkedett Toulouse-Lautrec-kel. Az impresszionisták, mindenekelőtt Monet munkái rendkívül nagy hatással voltak rá; az eredmény ragyogó, új színskála, több derű és szabadság a témaválasztásban és megnőtt érdeklődés a tájkép és a párizsi városképek iránt. De hamarosan kísérletezni kezdett a neoimpresszionista módszerrel is, amit Signac révén ismert meg. Vásznait tört színek foltjai, gyorsan odavetett ecsetvonások nyomai kezdték beborítani. Párizsba érkezésének idején a fiatalabb művészek körében az impresszionizmust meghaladó új elgondolások kezdtek kibontakozni, és az idősebbek közül Monet és Renoir maga is megpróbálkozott az új eszközökkel. Van Gogh feldolgozta magában mindezt, ugyanakkor kezdett rátalálni saját útjára a Párizsban ekkortájt nagyon divatos színes japán fametszetek erős hatása alatt. Ragyogó, tiszta színekkel kitöltött erőteljes foltjaikkal és népies témáikkal számára többet jelentettek díszítményeknél: a színek és fények arany paradicsomát jelenítették meg. Párizs örökös feszültségeivel és a különböző meggyőződésű művészek csatározásaival túlságosan terhesnek bizonyult Van Gogh számára, ezért újabb utazásra határozta el magát, hogy Dél-Franciaország napsütésében és színeiben megtalálja a maga Japánját. Azt remélte, hogy ott együttműködő művészközösségre akad, olyasfélére, mint a barbizoni iskola, a hágai iskola vagy a japán fametszők műhelyei.

Elbűvölte a délvidék, úgy érezte, megtalálta a maga Japánját; a vidék ugyanakkor felidézte benne szülőföldje, Hollandia tájait. Nővérének azt írta, hogy amit Párizsban tanult, lekopik róla; Theónak szóló levelei pedig arról tudósítanak, hogy a provence-i táj Ruisdael és Hobbema képeire emlékezteti. Ekkor festett tájképei a 17. századi holland festmények széles lapos síkságait idézik, és felelevenedik nála egy jellegzetesen holland motívum, a felvonóhíd is, amikor lefest egy holland mérnökök által Provenceban épített hidat. 1888-ban erős rábeszélésnek engedve, Gauguin csatlakozik Van Goghhoz Arles-ban, mintegy első lépésként az eltervezett művészközösség, a "délszaki stúdió" megvalósítása felé. A két festő felfogása a művészetről alapvetően különbözött, és ez dühödt vitákhoz vezetett, amelyeket Van Gogh "elektromosak"-nak jellemzett. Gauguin meg akarta szabadítani a művészetet a természettel szemben függő viszonyától, Van Gogh viszont a természeti világ valóságának elkötelezettje volt. 

És hitt benne, hogy az ilyesfajta tárgyak a színek és az érzések segítségével erőteljes szimbólumokká alakíthatók. Így például a lehető legegyszerűbb virágváza, amelyet lefestett a Napraforgók (1888) című képén, a nap jelképévé lett; hatásos kifejezője a nap fényének, erejének és energiájának. Ez ugyanakkor mégis a káosz egy atomja, alázattal és szeretettel megfigyelve. A két művész közötti feszültség végül is oda vezetett, hogy Van Gogh dühödten rátámadt barátjára, majd szörnyű öncsonkítást végzett: egy borotvával levágta bal fülének egy darabját.

Az elmezavarnak ezt az első rohamát követően zárt intézetbe került. Kiszabadulása után Arles lakói újbóli bezárását követelték, úgyhogy végül is önként bevonult Saint-Rémy Szent Pálról elnevezett elmegyógyintézetébe. A gyakran megismétlődő rohamokat a letargia és a munkaképtelenség időszakai követték, ezeket pedig a teljes világosság és a bámulatosan koncentrált alkotás időszakai váltották fel. Ezt a betegséget sokféleképpen magyarázták, egyesek szerint skizofrénia, mások szerint epilepszia, ismét mások viszont örökletes családi gyengeségnek tartják. Az orvosi feljegyzések elégtelensége és az elmebetegség diagnosztizálásának kezdetlegessége miatt nehéz bizonyosságra jutni, de valószínűnek tűnik, hogy betegsége egyfajta időleges epilepszia volt, amelynek tünetei igen gyakran a skizofrénia tüneteivel egyeznek. Őrültsége valószínűleg nem hatott közvetlenül a művészetére; azonban a rohamok, a depresszió és a tőlük való rettegés óhatatlanul maga után vonta a belső egyensúly megrendülését.

Saint-Rémyben képeinek stílusa megváltozott: a színárnyalatok megsötétedtek, a formák pedig vonaglanak, mintha saját belső energiájuknak engedelmeskednének, amely fölött a festőnek nincs hatalma. A felhők forognak és örvénylenek a nyugtalan égbolton, a ciprusok lángnyelvekként nyaldossák az eget. Lényeges változás, hogy visszatért korai időszakának ihletőihez, Millet, Rembrandt és Delacroix műveihez, amelyeket saját színvilágába ültetett át. Megkérte Theót, hogy küldje el régebbi rajzait, és ezek alapján parasztokat, kunyhókat és tájakat ábrázoló sorozatot készített, amelynek az "Északi emlékek" címet adta. Emlékezetből elkészítette még a Krumplievők rajzváltozatát is.

E korszak egyik legjelentősebb műve a Lázár feltámasztása Rembrandt rézkarca alapján készült (1890). Rembrandt a Krisztusból kiáradó erőt fénysugárral jelezte. Van Gogh elhagyta Krisztus alakját, és helyébe egy nagy, sárga napot festett, amelynek az egész képet átható arany színben testet öltő sugárzása magát az életerőt szimbolizálja. Rembrandt művét átformálta a nap; észak és dél egyesült, vallás, művészet és természet egyetlen közös hitvallássá állt össze..

1890 májusában Van Gogh visszatért északra. Párizson átutazva megnézett néhány kiállítást, megismerkedett sógornőjével és csecsemő korú unokaöccsével, majd Auvers-be távozott. Ebben a Párizshoz közeli faluban nyugodtan élhetett Gachet doktor megértő felügyelete alatt, aki nemcsak orvos, hanem festő, az impresszionisták barátja is volt. Van Gogh hihetetlenül keményen dolgozott; néha két vagy több rajzot vagy festményt készített egyetlen nap alatt. Tudva ugyanez év júliusában bekövetkezett öngyilkosságáról, hajlamosak vagyunk ettől az eseménytől visszatekintve értelmezni ezt az időszakot, és a jövőre tudatosan utaló jelentést vagy intő jelet belelátni az utolsó hónapokban született, többnyire napfényes és erőteljes festményekbe. A művész aggódott öccséért, Theóért, aki az elmúlt tíz évben egyetlen anyagi támasza volt. A függőség nyomasztó tudata, a sikertelenség, a jövőtől való félelem, közösségszervezői törekvéseinek kudarca, a betegség visszatérő rohamainak és az esetleges munkaképtelenség rémének fenyegetése érthető módon hatalmas súllyal nehezedett rá. Utolsó leveleinek egyikében szenvedélyesen taglalja a művészek kiszolgáltatottságát a művészet elüzletiesedett világában. Kétségtelen, hogy ekkori festményeinek némelyike rendkívül borús hangulatú. 1890. július 27-én revolverrel öngyilkosságot követett el; sebesülésébe két nap múlva, Theo karjaiban belehalt.

Életművét értékelve megállapíthatjuk, hogy nagyszerű kolorista és kiváló rajzoló volt. Művészi pályafutását azzal kezdte, hogy majdnem két évet rajzolással töltött; mezei munkát végző nueneni parasztokat és Provence látképeit ábrázoló rajzai legmeggyőzőbb alkotásai közé tartoznak. Eleinte erőteljes stílusban dolgozott, a körvonalakra helyezve a hangsúlyt, de amikor tájakat kezdett rajzolni, változatos és erőteljes technikát dolgozott ki, a grafikai jelek megszámlálhatatlan sokaságából - pontokból, fröccsentésekből, örvénylő vonalakból. Mindezen elemekből az erőteljes mozgás és a lázas vibrálás érzetét tudta kelteni. Ami festményeit illeti, legismertebb korszaka a rendkívül termékeny 1888-as arles-i időszak. Itt jutott el oda, hogy egységes egésszé ötvözze az új színelméletekről szerzett ismereteit, az élénk színű japán fametszetek szeretetét, Delacroix művészetének megértését a délvidéki napraforgók, magvetők, aratók és tengeri tájak látványával. Különleges érzékenységgel fogta fel magát a színt, de a külső jelenségnél többet akart kifejezni vele.