Kerestem Istent, elrejtőzött előlem;
kerestem önmagamat, nem találtam;
kerestem testvéremet és megtaláltam
mind a hármat.

Az előző két fejezet (Istenkabátom, Krisztus köntösöm) végén mindig úgy éreztem, vége a történetnek. Mégis mindig tovább íródott. Mintha ezt már nem én írnám. Valakit beengedtem az ajtómon. Aki évtizedekig hiába zörgetett, akinek türelme mégis fogyhatatlan.

Különösen a "Krisztus köntösöm" (Év, 1994. október) után lódult nagyot a világom, váltott stílust történetem. A helyszín, a szereplők egy része is cserélődött.

Bizonyára éreztetek az előző fejezet végén némi rózsaszín máz-ízt, operett-finálét. Én is Krisztus bonvivánjának éreztem magam, szép, fülbemászó keresztény dalokat énekelgettem magamnak. Újkeresztén-illumináltan közlekedtem a hívők számomra új világában. Krisztus-köntösöm megtévesztett. Azt hittem, magam is hasonlóvá váltam Hozzá. Attól, hogy elfogadtam. Attól, hogy szerettem. Nem tudtam, hogy kell azt naponta, óránként tisztítani, foltjait törölgetni. Megszenvedtem vele.

Újabb helyszín: templom a külvárosban. Egyik kis termében szeretetszolgálat működik, félhivatalosan. Ennél kapok alkalmazást. Sínre kerültem. Nemcsak új lelket kaptam, de új helyet is a világban. Leveleket írok, sofőrködöm, embereket látogatok. Pályázatokat intézek - pénzt teremtve a jótékonykodáshoz. A környék páriái odaszoktak. Járnak pénzért, élelemért, ruháért. Megteszem értük, amit tennem engednek. Piszkos, rongyos, éhes Krisztusokkal találkozom a nap minden szakában.

Vagy két hét múlva látok a kulisszák mögé. A szolgálat raktárai zsúfolásig ruhákkal, drága, külföldi holmikkal. Még luxusautók is feltűnnek olykor ajándékként, aztán nyomtalanul eltűnnek a süllyesztőben. A pályázatokból ömlik a pénz, forintban, valutában, számolatlanul. A vezető, aki valójában egy személyben a bibliai név mögé bújt intézmény, kizárólag taxin jár, évente tucatszor van külföldön - igazolható jövedelme alacsony, pénzügyi ellenőrzés nincs.

Jön a második felvonás, amikor a bonviván úgy érzi: megcsalta a primadonna.

Hát a keresztény világ is járhat erre a rugóra, mint az, amelynek hátat fordítottam? Jézus nevében is kufárkodnak? A felismerés úgy csapódott mellettem, mint épület vihar tépte oromdísze. Kis híján rám esett, agyonzúzott. Szédelegve vonultam vissza otthonom vackába, többnapos, öngyilkossággal határos delíriumba menekülve. Új keletű Krisztusbarátságom még gyenge, nem itatja át szememet az Ő látása. Igaz, Ő is kiseprűzte a kufárokat, ám erre nem bíztatta tanítványait. Gyűlölködtem, leleplező haditerveket szőttem. Nem a megalkuvás tartott vissza, inkább a keresztény világ hírét féltettem az ellendrukkerektől.

Hála Uramnak - talpra álltam. Eljártam a közösségbe, bár Krisztus-köntösöm hasadékain néha be-befútt a szél. Tamás elmaradt, egy szekta elcsábította. Géza után nagy erővel és eredményesen utána nyúlt korábbi Sátán-ura, elmaradt. Néhány hét után sikerült elhárítanom napi imatelefonom átmeneti vonalhibáját. Hittem a "Kérjetek, és adatik... " ígéretében. Kértem a Nagy Jegyszedőt, mutassa meg, hová is szól a jegyem. Nem anyagi dolgokat kértem, csak lelkem nyugalmának földi színterét.

Annyi segítséget azért kaptam, hogy két-három embert mintha rám bíztak volna. Akiknek keveset bár, de tartósan tudtam adni szív-melegemből. Akik éppúgy a pánikban kerestek fogódzót, mint én azon a korábbi, rémálom-napon. A Kedves örömmel segített ebben. Azt hittem jó úton járunk, bár az alkalmi segítségnyújtás munkájánál kissé többet szerettem volna. Kerestem a lehetőségeket a világban és önmagamban, erősen figyeltem a fentről jövő jelzéseket.

Egyszer mintha megint személyre címzett ajándékcsomag jött volna. Keresztény család, Istennek tetsző életet, gyereknevelést, humánus ökológiát hirdetve, segítőtársakat keresett. Csak a jelentkezés után derült ki, hogy több országnyira innen. Napokig eufóriában köszöntem meg a szinte valószínűtlenül precízen működő Gondviselésnek a szerintem teljesen rám szabott lehetőséget.

Egy izgatott nyári reggelen nekivágtunk. Megmaradt bennem az elindulás pillanata. Reggel 7 óra. A zsúfolásig megtömött autóban hálás alázattal kértem Isten kíséretét utunkhoz, vállalkozásunkhoz.

Érdekes történet lenne az út, a kinn töltött idő. Tanulságát nem sikerült megfejtenem, ezért nem illik történetembe, amelyhez most inkább annak örömét, tanulságát szeretném megosztani veled, hogy öltöztem végül ünneplő köntöseim parádézásai után végül - egyszerű keresztény ruhába.

A több évre tervezett külföldi élet végül egy hónapra sikerült. Ennek oka sem fontos az alaptörténethez. Ami ide tartozik, annyi, hogy hazatértünk után a Kedves, aki 20 éven át volt társam, testvérem, magamra hagyott. Két évig azt sem tudtam, merre jár. A szokatlan társtalanság mellett mintha kicsúszott volna kezemből a kormányrúd. Mintha a dolgok maguktól történtek volna.

Az első részben említett apám közel 40 éves szünet után újra felbukkant néhány villanásra, pár hónapra hazalátogatva időközben hazájává vált Amerikájából. Csak annyi időre, hogy felismerjem: mitizált apa-képemet egy charme-os, kedves öreg clown köré költöttem. Aztán egy valószínűtlenül forró napon váratlanul belefulladt a Balatonba. Egy közeli, másik kedves rokon pár nappal későbbi halála is mélyítette magányom kútját. Furcsa módon mindez nem tört meg annyira, mint hinnéd, sőt, mintha ekkor kezdődtek volna alakulni új ruhám szabásmintái.

Nem tudván bekapcsolni korábbi kríziskezelő, életrendező automatizmusaimat, egyszerűen átadtam a vezérlést Annak, aki egyre megbízhatóbban, sűrűsödő szeretettel törődött velem.

Szabad akaratomat letettem rendelője asztalára.

Egyik napról a másikra rendeződött el minden, megint operett-stílusban. Ám ezt a darabot már Ő állította színpadra.

Egy húsvétot követő héten megszabadultam a nagyváros rossz szellemű panel helyszínétől. Párszáz fős kis falu elhagyott, nagy plébániájának könyvtárszobája lett az életterem. A zsúfolt polcok tövében, kopott dívány a saját zugom. Az épület egy alapítvány működésének színtere. Fogyatékos gyerekeket üdültetünk segítőkész, nagyszívű fiatalok alkalmi segítségével.

Életórám két időszámításra jár. A nyár: gyerekzsivaj, játékok, kirándulások, zenés misék. A tél: fizikai munka, szerelések, nagy csendek, séták a szomszédos erdő hótengerében. Fél éve négy falu gyerekeinek hitoktatása. Egyre nagyobb falatok a falu hétköznapjaiból.

A váltás volt először nehéz. A többhetes, tömény nyári napok néhány perc alatt, egy távozó busz utáni integetéssel adtak át a magányos háznak. Az első tél lökött, vagy inkább tolt lelkem mai várába. Krisztus biztonságomba. Lassan, alig észrevehetően.

A nyár, az "ilyeneké az Isten országa" -gyerekek napi csodáiról külön szeretnék majd beszámolni neked. Most inkább megnyugvásom, helyrecsusszanásom lassú kalandjait mondanám el - ez csendesebb, ám megnyugtatóbb boldogság.

T. barátom említését nem lehet megkerülni. Ő a munka- és élethelyemül szolgáló intézmény megálmodója és mozgatója. Mérnöki aggyal bíró költő, pap, filozófus, pedagógus. Szenvedő ember, aki mások szenvedésének gyógyításával gyógyítja magát. Számomra katalizátor, szótár önmagamhoz. Talán elsőként benne tudom elfogadni és megszeretni a másságot.

Először a türelme ragadott meg. Szeretet-táplálta türelem. Tőlem négy kilométerre lévő plébániája évtizedek óta sebesült lelkek enyh-helye. Bármely napszakban becsengető bebocsátást nyer.

Kezdetben nehezen értünk szót. Hitem ellenére gyakran még régi sémáim szerint gondolkodom, ítélkezem. Talán ez idegen számára, de pedagógiájával ellenkezne, ha szóvá tenné. Azt hiszem, nem érdeklem, pedig talán csak vár. 

Én pedig megkapom a türelem ajándékát. Ami nélkül sosem juthatsz el a szeretetig. Szokatlan. Azóta is rendszeres tréning kell e türelem megtartásához. Hogy nem ítélem el az izgága, képmutató templomi nénikét. Az enyémhez hasonló munkát végző fiatalembert, aki úgy véli életét helyesen élni, hogy T. barátom követése helyett egyszerűen majmolja őt. T. barátomat is elfogadom, akinek lelki nagyságába belefér, hogy hízeleg neki ez a majmolás. Egy ideig versengek O-val, a fiatalemberrel, aztán a türelem megbékít a gondolattal, hogy T. barátom szívében csak O. után következhetek.

Megbékít elillant társammal is. Amikor hosszú idő után egy lelkigyakorlaton találkozunk, szívemben teher nélkül, tiszta szemmel tudok ránézni. Nem bánt a távozása, már nem tartom árulásnak, mint olyan sokáig. Rájövök a Gondviselés emberi logikával nehezen követhető útjaira: hosszú utunk talán arra volt jó, hogy visszatérve külön-külön keressük lelkünk békéjét, ha már húsz évig együtt nem sikerült. Emiatt közös jövőt már nem tudok vele elképzelni, időközben mindketten mássá gyúródtunk, és ez visszacsinálhatatlan. T. barátom szelíd nyomására az ott hagyott pesti lakást is átadom neki - ezzel végképp felégetve minden hidat magam mögött.

Elfogadom T. másságát. Belenyugszom közeledésünk határaiba. Abba, hogy más nyelven beszélünk. Ő, talán mélyebb hite, talán depresszív alkata miatt a költői eszközöket elhagyó gondolatverseket, esszékölteményeket kedveli - én, hedonista módon, kitartok e díszek mellett. Jeszenyin, József Attila, Kosztolányi zenélő gyönyörűségeit mormolom, többnyire ezeket hallgatva alszom el.

Ágyam mellett asztal, bibliával, gyertyával. Elalvás előtt jót beszélgetünk Istennel. Megpróbálom hallani őt. Végigpergetem napomat, és valaki aznap hozzám intézett szavaiban gyakran rátalálok üzenetére. De van, hogy csak e nélkül pendít meg egy húrt bennem, megadva éjszakám, másnapom alaphangját.

Imáimban alig kérek valamit. Ha mégis, hozzáteszem, mint Ő, az utolsó éjszakán: mindazonáltal legyen meg a Te akaratod.

Nem csináltam rossz üzletet. Korábban fontosnak hitt dolgaim elhalványulnak, feszültségeim oldódnak. Parttalan, időtlen nyugalomban élek. Sosem bővelkedem, de a legszükségesebbek mindig megvannak. Csak néhány percig bosszantott, hogy apám halála után valószínűleg kisemmiztek egy jelentősebb örökségből - a vagyon nem is nagyon férne bele mostani életképembe.

Időtlen nyugalmamat színesíti, hogy elvesztettem életkor-tudatomat. Váratlan rákérdezésre mindig számolgatnom kell éveim számát. Ezt az is okozza, hogy a nálam megszálló fiatalok mindegyike, hasonló hullámhosszon rezegve, hasonló korúként kezel, és csak a tükörkép lassan teljesen ősz hajszálai késztetnek olykor hümmögésre. Ezt elhessentem. Belső hajszálaim aranyszőkék, mint egykor, ötéves koromban. Az öregedés pozitívumai mennyivel erősebbek az ősz hajak, mélyülő ráncok, fonnyadó bőr kit -érdekel apróságainál. A világ lassú befogadása, nagyon mély megszeretése csak a szaporodó évek árán szerezhet meg. A szeretet balzsama konzerválja a lelket, a meszesedő test motorját. Testi energiáim telepeit gazdám nagy gonddal töltögeti. 

Ebből néha fura kis érzelembukfencek ugranak ki. Vissza-visszasajog korábbi életem társak színesített melege. Kiszámítottam, hogy mai énem érzelmi-fizikai stádiumában időben még beleférne egy gyerek felnevelése, úgy 20 éves koráig. Néhányszor már olyat is találni véltem, akit anyjául el tudnék fogadni, beleillene mai világképembe. Nyáron zajló világom nyüzsgésében időnként gyöngyszem emberek szívét cirógathatom, minden korábbinál nagyobb gyöngédséggel.

Mindig megbeszéljük ezt Vele, a gyertyafény lángján át. A kérdés nem sorsdöntő. Rábíztam. Legyen meg az Ő akarata.

Amikor e sorokat írom könyvtárszobámban, nyári este van. Behallatszik az udvar tábortüzénél ülő fiatalok dúdolása. Mozgássérült gyerekeiket már szülői gondossággal ágyba fektették, mesével elaltatták. Gitáros énekekkel most magukat zsongítják álomba.

Istenem olyan lélegzetállító bölcsességgel érlel, olyan irányok felé terelget, amerre korábban sosem mentem volna. Neki köszönhetem, hogy tudok Vele beszélgetni, tudok Tőle kérni.

Eleinte szavakkal szólítottam meg, ma már ritkán van szükségem erre. Dacaimat, görcseimet, akarásaimat kikapcsoltam, ellazulva, magamat kiüresítve tisztítom magam Vele. Villanyáramként jár át, érzem, mint fújja ki belőlem lelkem salakanyagait.

Ezek természetesen, újratermelődnek. Néha még sértődöm, ítélkezem, akaratom olykor követelőzik. Szerencsére észreveszem. Próbálok szelídülni. Próbálom a legnehezebbet: az alázatot. 

Sikerült. Napokig, órákig. Néha csak néhány pillanatra. Hogy lehetne mindhalálig?

Gyakran eszembe jut a vers:

"Egyedül voltam én sokáig,
Majd eljöttek hozzám sokan.
Magad vagy, mondták, bár velük
voltam volna én boldogan."

Nyaranta valóban eljönnek hozzám sokan. Jelenlétük örömét fokozza, hogy engedik: szeressem őket. Hogy szükségük van rám. Hogy etethetem a beteg gyerekeket. Hogy autózni vihetem őket, ölembe kaphatom bármelyiküket.

Néha rövid szünet szakad rám két csoport között. Volt, hogy ilyenkor síráson kaptam magam. Dühös lettem először, azt hittem, magamat sajnálom, az egyedüliség miatt. Pedig csak a szerelemtől sírtam. Ugye, jól ismered azt, amikor a torkodat egyszerre szorítja, feszíti a határtalan öröm és a legmélyebb keserűség, a szerelem csalhatatlan szimptómái?

Voltam egyszer már én is nyakig ebben. Távoli csillagfényként még most is ragyog bennem. De milyen halvány mása ez a mostani, Istenszerelemnek. Ami a nyüzsgések csendjében hallhatóvá válik. (A boldogságot szeretetének öröme adja, a keserűséget az a sok kudarc, amikben annyiszor elbukom, amikor pedig méltó szeretnék lenni Hozzá.)

Korábban azt hittem, mint olyan sokan, Krisztus követése vasárnapi feladat. Fogat mosunk, kitisztítjuk a cipőnket, aztán templomba megyünk, hogy a lelkünket is tisztába tegyük. Mert így illik. Most meg van egy saját kis templomom a plébánia mellett, mert hogy én vagyok a sekrestyés és harangozó is. Misék előtt megtöltöm a kancsókat, elrendezem a virágokat. Isten közvetlen kiszolgálása napi feladatommá lett. Ennek hatása túlnő a templomon, lebegteti a lelket. Betölti az egész napot. Az egész falut. Valahogy szimbólummá lett. Kezdetben kívülről néztem az előadást. Aztán besodródtam a nézőtérre. Most meg a kulisszák mögött dolgozom.

Elmondhatatlan érzés mindig Pestről vagy máshonnan, több nap után hazajönni. Már 30 kilométerrel a falum előtt elkezdek örülni. A környező falvak gyermekei mind ismernek. Autóm láttán kis kezek emelkednek üdvözlésre árokpartról, szobaablakból, mezei utak széleiről. Jó hazatérni, ha üres ház fogad, de akkor is, ha messziről látom, kivilágított ablakaim mögött újonnan jött csapat nyüzsgése zajlik. 

Lassan lefutóban ez a nyár, a második immár. Gyerekarcokat őrzök, nagy-nagy lelki beszélgetések tábortüzeit. Noteszomban szaporodnak a nevek, telefonszámok. Vendégkönyvnek kinevezett tarka füzetem betelt, halomnyi képen őrzöm a nyár pillanatait. 

A nappalok rövidülése jelzi a közeledő telet. Pattanó lélekkel, derűsen készülök rá. Ismered a feszült várakozás örömét? Tudod az Ő állandó jelenlétének biztonságát?

Hát, így élek, barátom. Néha látni vélem magasból ezt a házat este, ahonnan Ő látná, ha valóban ott lakna, ahogy ezt az egyszerűség kedvéért a hittanosaimnak tanítom. Nagy, elvadult kert - a nyár nyüzsgésében kissé elhanyagoltam, a falu pislákoló lámpái, a közelben a Sajó mélázó kanyarulata. Ebben a faluban akkora a csend, a kutyák is lábujjhegyen ugatnak. A tücsök szavát elvette a nyár forrósága. Udvaromon még pislákol a tábortűz. Körülötte a fiatalok, egyikük az eget ügyeli. Magnóról üveghangú gitárzene szól. A fészekből fecskefióka pityeg rá választ.

A világom. A birodalmam. Nagyon-nagyon otthon vagyok benne. Talán, mert együtt nézzük Istennel.

Nem tudom, miért érzem mégis, hogy minden elégedettségem, harmóniám mellett, valahogy csak a felszínt kapargatom? A lényeget, Isten igazi tükrét még mélyebben kell keresnem?

Várok, nyugtalan türelemmel.

Vágó György