Kísérje léptedet az égi vezér keze,
Ne bántsa szívedet a búnak fellege.
S ha mégis utadba bánat gyöngye akad,
tűrj, mert bánat után öröm, virág fakad.

Egyszerűbb lenne arra kérni Téged, kedves Olvasó, olvasd el az Istenkabátom című vallomásomat, amelyben leírom, hogy jelent meg látómezőmben az Atya mindent betöltő képe. Az Atyáé, aki világot teremtett és igazgat. Akinek hatalmassága, ereje előtt meghajtom a fejem. Aki azonban hatalma fényév-özönnyi távolában tőlem valószínűleg újabb világnyi műveken munkálkodik, mit sem törődve porszemnyi létemmel, molekulányi problémáimmal...

Bevezetésül rövid idézet az említett írás végéről, hogy lásd, honnan jutottam idáig.

"Vasárnaponként... térdet hajtok a szentségtartó előtt, letérdelek, amikor a többiek. Hiszek egy Istenben... kezdem el az imát a többiekkel, de megállok, mielőtt kimondanám: ...és az ő egyszülött Fiában... Mert hiszek Istenben, és énekelem én is... Szent vagy, szent vagy, szent vagy, mindenség Ura, Istene - de mit tehetek róla, hogy a világban azt tanultam, hogy nincs irgalom, nincs határtalan jóság, nincs örök béke, nincs világ, melyben senki nem akar ártani többé senkinek. Gyönyörű Krisztus-legendánk életem egyik legszebb meséje, de számomra nem több annál."

Bizonytalanul és akadozva, megpróbálom elmesélni Neked, hogyan lett a mesehős énem részévé, fohászaim alanyává és tárgyává, testrészemmé, használati eszközömmé, mint a szemüveg vagy a ceruza. 

Káromlásul vagy megnyugtatásul annyit, hogy mindig utáltam a megtérés-történeteket. A megtérést az ember olyan intim szférájának tartottam, ha egyáltalán elhittem, aminek kitálalása lelki nárcizmus. Most ennek ellenére egy ilyen mesét mesélek. Hogyan ölthettem fel Istenkabátom kissé érdes melege alá Krisztus köntösöm simogató selyembélését.

Előzmény: dzsungelérzés. Egyre nagyobb erőket lekötő készenlét éned, öntörvényeid megőrzéséért, a zavartalan tükörbenézésért. Egyedüllét. Többéves életfáradtság. Kvázi-barátok, szesz, szex, néhány napra feldobó revelációk. Versek, zenék illékony ingerülete.

Egy napon: patakpart. Beton-negyededtől két percnyire. Füllesztő, súlyos vasárnap reggel. Másnaposságtól túlérzékeny orrod jajongva érzi a harsány tavaszi növények illóolajainak szúrásait. A kutyáddal baktatsz a madarak reggeli énekében, harmatos fűben és nyakig a fájdalomban. Visszanézel. Mögötted lágy kanyart ível a patak repedezett betonmedre. Egy párálló pocsolyában békák recsegnek. Visszanézel. Mögötted egy átkínlódott éjszaka írással, ivással, olvasással. Mögötted közel ötven év, alig mérhető eredményekkel. Előtted... nos, nem tudod, mi van előtted.

Istenem! - mormogod bénultan - Istenem, mi lesz belőlem, kinek jó az, hogy lehetek, talán Neked? De hát mi végre?...

A földre ülök, a kőre kuporodom, keserű cigarettám a patakba dobom. Megsimogatom a kutyám fejét. Aggodalmasan közelít hozzám, érzi aurám keserű kérgeit. Mezei egér kecses pofája villan egy kis nyílásban. Vele a föld alá bújni lenne jó.

Föld alá. Halálba? Mit szólna hozzá?

Az eget lágy, álmosságtól laza bárányfelhők szelídítik közönyössé. Isten a mindenség igazgatásával van elfoglalva. Te küzdj itt egyedül ötven éved keservével a patakpart fakó fűcsomói közt, melyeket rozsdássá betegítenek a szomszédos vegyi üzem bűzlő befolyó-nyílásai. 

A halál? Józan, könyvelői számvetés. Kedvesed tán hiányolna egy ideig, de hát az idő, ugye... A nemlét mumusa nem riasztó, a lét annyira hajszálon függeni látszik. Miért? és miért is ne? Hol az az atomtöltetű szeretet, amiért bármi érdemes lenni? Hol van bármi, ami túlélné a holnapot?

A kutyát hazatérve házához kötöm, immár magányosan tovább. Újabb kanyarokat vesz a patakpart, kétoldalt ünnepi fűzruhába öltözik. Póznak tűnik lógó fejjel bandukolni a harsogó életörömben. Pókerarccal tehát az otthon langymelegébe, miközben önkéntelen, reflex-sóhajok luggatják a torkot: Istenem, Istenem segíts rajtam, Istenem, segíts rajtam. Istenem, Istenem, elmondhatatlanul egyedül vagyok, elesett vagyok, kisebb és gyengébb vagyok a fűzfa suhángnál. Lám, az derűsen gyökerezik a jó illatú földbe, és vidáman készül lombsátras jövőjére.

Pánikreflex: segítség kéne. Isten? Hatalom, de cirmos bárányfelhők mögötti, Himalája-hatalom... A patak partján, majd az otthoni betonsírban a lélek vákuumban didereg. Isten? Nem, legalább ember, odafigyelő, szóval szolgálni tudó. A pap-barát szabadságon, és rajta kívül nincsenek ismerős hőforrások. A Kedves érzékeny indái elfagynának a kétségbeesés hidegétől. Ájult álomba fordult vasárnapi felejtés délutánig.

Canossa-járás délutántól. Bezárt templomok, véletlenül szabadságon lévő plébánosok. Idegen, fásult tekintetetek. A kereső lélek elé sorompóként zuhanó, keményített  reverendák. A Belváros állandóan nagyüzemelő templomában sorban állás az egyik gyóntatószék közért-pénztára előtt. Sorra kerülve vonalkódos számlázás.

A reménytelenség billen át az ima kuckós mélyedésébe. Hazafelé a buszon, amíg az arcnélküli tömegben állva, végigzuhan az emberen a végső elkeseredés, fejtől indulva, átsöpör a testen, végül észrevétlenül, mint földelésen távozik a talpon át, keresztülesik az autóbusz padlatán, lezuhan az úttestre, olajtócsaként hagyjuk magunk mögött. A helyén maradt űrben csirázik ki az ima törékeny cserjéje. A remény halvány virága serken parányi ágán.

- Uram! Tudom, hatalmas vagy - égitesten a lábad -, fényévek a fidibuszaid. Ha ilyen óriásként engem is létrehoztál. IRÁNTAM KÖZÖMBÖS NEM LEHETSZ! Uram! Ötven év tétovázása után talán épp most nyitod fel a szemem arra, most vered koszos kiskutya módján az orrom abba, hogy Te szeretsz engem? Uram, ezt nem merem elhinni, erre nem vagyok felkészülve, én Veled NEM MEREK beszélni! Kérlek, küldj egy embert hozzám, aki szavaidat tolmácsolja, bár tudom, az én falábú istenemmel aligha tudnak felkent szolgáid mit kezdeni. Uram, Uram, Uram, Uram!

Hazáig hajtogattam a néma, szavak nélküli fohászt. Választ azonban nem kaptam.

Mélypontot követő, semmilyen-napok. Töltelék-napok. Megváltás nem jön, nem is várom, de a tőrdöféses reggel, savas patakmérges hangulatával egy ideig elkerül. Már régen elfelejtettem az Isten-tolmács-ember kérését, amikor egy reggel rég látott, nem is szívbeli ismerős tör ránk: menjünk vele, egy közösségbe visz. Látszólag a tehetetlenség sodor vele. 

A találkozó egy kis templomban zajlott, amelynek fekvése némileg emlékeztetett az Isten-kabátomban említett jó barát Tolsztoj-mesék hangulatát idéző, játékszer Isten-házára. Csak ezt nem családi házak mosolyogták körül, tízemeletes szalagmonstrumok szorongatták előle a levegőt. 

Vegyesek voltak a társak. Nem is ért el hozzám sugárzásuk, védekező közönyöm és bizalmatlanságom torzító tükrében láttam csak vonásaikat.

Csak miután átkínlódtam velük a napot, és délután hazafelé zötyögtem a buszon, pattant valami tompa ütés, valahol nagyon mélyen: hiszen én ma olvasni, eszmélni tanító, szerető nagyapámmal találkoztam, ő volt az a halk szavú, angyali türelmű, civil ruhás idős pap, aki a találkozást vezette, tétova mondatainkat mederbe terelte. (Hívjuk őt a továbbiakban az egyszerűség kedvéért B. bácsinak.)  

Újra tavaszi zöldben feszengő természet, mint azon a keserű patakparti napon. (Egy év hullott el ezek szerint közben, nyoma sem maradt.)

A következő helyszín: félkész, többszintes budai ház, egy kicsit a város felett. Sokgyermekes, zsibongó család jóízű fészke. A havi lelki-napok mellett a kisközösség negyedévenként tartott, három napos lelkigyakorlata. A nappali közepét óriási asztal tölti be, szendvicshalmokkal, csészékkel, feszülettel.

A lenti város zajai alig érnek fel idáig. Csak az asztal körül ülők éneke, önvallomása, imája hallatszik.

A lélek fényérzékeny rétegén lassan alakulnak ki a korábbi találkozásokon ráexponálódott portrék. Tamásé, akinek egyik arcát hatalmas májfolt ékteleníti, emiatt korábban önkéntelenül elcsapódott róla a ráeső tekintet. Itt fénylik fel másik profilja, amelyben gyermeki szelídségű szem sugároz olyan szeretetet, amelyben sütkérezhet az ember. Az asztal sarkán Géza bújik ragasztottnak tűnő szakálla mögé. Szeméről már lekerült a korábban pajzsként hordott sötét szemüveg. Barna szembogara számára talán a meztelenség érzetét kelti, hogy egykori Sátán-szekta tagsága után ma a szeretet csillámait tükrözi. A komolytalan, duci Lia gyöngyöző kuncogása vihorászó bakfist sejtet, csak mi tudjuk, hogy félig kész orvos, szabad idejében sérült testű és lelkű emberek istápolója - szeretetkazal.

Hasonló lelkületű emberek lélek-pihéi bélelik a közösségi fészket.

A fészek melegét természetesen B. bácsi sugározza. Bibliát olvas, homiliát mond, ám mindez úgy hangzik a szájából, mintha például tapétázni tanítaná az inasokat vagy egy mosógép használatára okítana. Csak ő Istent helyezi a kezünk ügyébe, nekem pedig az Írás kulcsát adja az ölembe. Axiómákat old fel játszi könnyedséggel, melyek eddig számomra rejtvénnyé tették az ószövetség, még inkább az evangéliumok szellemét. Tátott szájjal hallgatom az ember szabad akaratáról szóló szelíd mondatokat. Új fényben hozzák életembe Isten szándékát, mellyel rám bízza, hogy megfogom-e a legnagyobb fegyvert: a szeretet markolatát.

A többórás előadások és beszélgetések után első este holtfáradtan dőlök a férfiak alagsori laticel-tábla ágyára, és delírium-szerű álomba hullok. Sokat és nagyon aktívan álmodom, aminek részleteit reggelre elfelejtem. Csak arra emlékszem, hogy álmomban halott anyámmal is találkoztam, aki mintha sírt volna mostani sorsa miatt, és nagyapámmal, aki most is szelíd és okos szavakat mondott, az arca pedig összemosódott B. bácsiéval.

Reggelre kelve makacs racionalitásom elhessentette az álmok epizódjait, de nem tudott kiűzni belőlem valami elég nehezen megfogalmazható testi-lelki alapérzést, amely a további napokban sem távozott belőlem. A gyomrom émelygett, de nem kellemetlenül, a fejem egyszerre volt tompa és szokatlanul éber. A másnap reggeli zsolozsma kissé monoton dallama ellenére a szívembe markolt. Krisztus szeretetéről hallva B. bácsi imája nyomán könny szökött a szemembe - és ez a könny valahogy máig benne rezeg, ha az ő nevét hallom.

Nem emlékszem már a felolvasott evangéliumra, csak arra, hogy akkor fogtam fel, akkor fogadtam el először az emberré vált Isten szeretetének gesztusát, fogadtam el a kereszt botrányának történeti igazságát.

Az együttlét további napjai egybefolynak. Ha részletezném érzéseimet, giccses epizódcsokor lenne belőle. A letisztulás azonban késett. A záró misén még továbbadtam a körbeadott ostyát és kelyhet, az átlényegülés misztériuma csak enyhe gyomorrengést okozott, ennél tovább nem jutottam.

A hazatérés. A minden-búcsú-egy-kicsit-halál melankóliája. Nem múlik a már említett, sajátos testi-lelki közérzet. Zavar, nem tudom, mit tegyek vele, ellene.

Vasárnap délután érünk haza. A valószínűtlen lebegés érzését fokozza a trópusi kánikula, kikerget a lakásból, önkéntelenül irányítjuk a Kedvessel lépteinket a jó barát paptestvér rég látott temploma felé. Órát sem nézve, véletlenül pontosan érkezünk az esti misére.

Nyár lévén, az estén napsütéses délután értendő. A számomra olyan kedves dohszagot árasztó templom színes üvegein átzizzennek a júniusi nap falevél szórta sugárvillanásai. Árpád-házi Szent Erzsébet rózsacsokrai felizzanak. Pap barátom ihletett beszédet mond - ne kérdezzétek, miről beszélt. Most először nézem úgy, mint az Istenember, az Emberfia szószólóját, közbenjáróját, tisztségviselőjét. Aki a mise idejére több a kedves cimboránál, akivel korábban már annyi okos és bársonyos beszélgetésben simogattuk egymást. Most először rendülök meg az úrfelmutatáskor. Tagjaim maguktól mozdulva löknek felé az áldozók sorában - egyszerre ott állok előtte, látom fénypontoktól irizáló szemét nagyra nyitni, amint kitárt számat elébe nyújtom, és ötven évesen, életemben először, akarással és szomjasan és boldogan és teljes odaadással magamhoz veszem Krisztus testét.

A gyakorló áldozóknak talán minden-napos aktus a Szent Test birtokba vétele. Megvallom, én letérdeltem a helyemen és sokáig sírtam, és nem tudtam, megérdemeltem-e az ajándék elfogadását. A sejtjeimben bizsergést éreztem, és úgy vélem, más embernek kell lennem ezután.

Vágó György