Hétfő ablakában
kedd ül,
és trombitázik
keddül.
Hétfő, dobhártyája feszül,
szomszédja fújja éktelenül.

Kedd ablakában
szerda ül
és bambán bámul
szerdáül.
Nem érti ide hogy került,
Ha már itt van, hát csücsül.

Szerda ablakában
csütörtök ül,
és ordít
csütörtökül.
Csülköt evett bőröstül,
fáj a hasa ördögül.

Csütörtök ablakában
péntek ül,
és orrot fúj
péntekül.
Duda orra megrezdül,
ha-ha-hapci, a zsebkendő ott repül.

Péntek ablakában
szombat ül,
és papírsárkányt ereget
szombatül.
Forog az orsó, a zsineg feszül
Már felhők közt táncol, perdül.

Szombat ablakában
vasár nap ül,
és lábat lógat
vasárnapül.
Nincs semmi dolga, örül,
csak lábat lógat, csücsül.

Vasárnap ablakában
hétfő ül,
és Lázár Ervint olvas
hétfőül.
Hét-lak zaja elül,
hat nap figyel, csöndben ül.

Vagy hamujuk lepereg s megülik nevedet, betakar ma
rétege; mennyi elég, mire végleg a földbe helyeznek?
Nem szabad újra születni a földön! a kín nem a karma,

égnek a percek, a sorsodat érzi az ösztönöd egyre...
s mint az eső: csepereg, lepereg s tudatok telepednek
minden egyes pici cseppre, ha csobban a tény, de felednek;
túl sok a gond, ami most veled él s a jövő – ide messze...

Készül a vers, de tanulni belőle ma sem lehetetlen:
szép az az út, mi gyomos, hol az árok a sár szövetében
áll, amiként a papír feketül be az ész szövegéhez
újrateremtve a szót, de a súlya alatt sose szenved.

Egy lehet így csak a toll, mi fölött ne legyen soha nézet
sem közügy, állami érdek, uras hivatal s ugye pedzed;
műveidet nem az életed írta, de téged a versek...


Válasz Rúbái Szerdahelyi István tizenhat évvel ezelőtti versére
előadó: Mészáros Zoltán

Hulló levelén zajtalan ítél az idő.
Bunkó, vereség – arctalan: ítél az idő;
bölcsebb te maradtál, noha ők tán okosak;
múló nyereség s parttalan - ítél az idő.

Amikor gyermekként néztél
még a világra,
ott állt anyu és apuka,
sok vidám játék
móka, kacagás,
és ha beteg voltál
féltve vigyáztak éjszaka.

S ahogy az évek egyre múltak,
felnőtt lettél
szívedben neked is
aggódó szeretet,
és csak nézted kezedben
azt a megfakult képet,
s eszedbe jutott ígéreted.

Nemrégen voltál ott,
nyugtatod magad,
hisz érzed még a finom ebédeket,
ígérted jössz, de láttad
a mosolygó arcukon,
tudják ők is, hogy nem teszed.

Ünnep volt pedig a szombat,
a vasárnap, ha ott voltál
életre kelt régi otthonod,
üresen ásít, és rád vár most is az ágyad,
polcon a sok könyv,
e egy gyűrött dobozban
még a kincseid titkolod.

De egyre ritkábban
nyitod az ajtót,
már néha csak a telefon szól,
a az üzenet hamiskás
ezt te is tudod,
hogy nem tudsz jönni,
de ízletes ma is minden,
és ígéred nemsokára bepótolod.

Jössz is valóban, kezedben
már virágcsokorral,
és a szemeid könny tölti meg,
úgy érzed a szíved meghasad,
mert elkésett az üzenet,
lelked mélyén is végleg felnőtt lettél,
gyermek, már tudod csak gyermeked lehet,
a sóhajod zokogásba fullad,
mert csak a virágok ölelhetik
többé már testüket.

Élt egy öregúr Győrbe’
Kinek a lába volt görbe
Már nem pisilt
Alkalmasint
Senkit se körbe

Öreg költő Győrzámolyba’
Nem ül többet a zsámolyba
A guta ütötte
Nincsen mögötte
Ki verseit csokorba fonja

Fogorvos ha verset ír
Nem kell néki sok papír
Ez se rímel
Az se rímel
Mégis övé a babír!

Öregek ha összejönnek
Szemükből folynak a könnyek
Itt is ereszt
ott is ereszt
Ettől lesz a súlyuk könnyebb.

Szép kis falu az a Pinnyéd
Oda visz a Piri dinnyét
meglékeli
kiveszi
Ujját a lyukba beteszi.

Lelkemnek mandaláját
mesélem néked most el.
Elmondom mit rejt lelkem.

Szívemben a szeretet
lobog, mely nem kecsegtet,
nem kacagtat ajkakat.

Halkan andalgok a part
mezején, felmászom a
hegycsúcsra, hogy megleljem

boldogságom. Pennám most
kiírja mélyről áradt
énemet, pergamenre

vetíti mivoltomat.
Mandala segíti a
lelket, mely eltörli a

szemből, megfáradt könnyet.

Ronkov Alex: Magamhoz II.
előadó: szerző

...nehéz idők mindig jőnek
olykor bánatok sem kerülnek
de ahogy futnak az évek,
valahogy mindig többet érek...

Miként Hérát
férjének számolatlan fattya,
bosszantja-e önt úgy
talpának halódva hámló,
ezernyi bőrszövet-cafatja?
Orcáján terül-e égető szégyenpír
bíbor plecsnije, ha
e szarus viselet milliárd felhám fecnije
- strand homokján hasalva -,
csintalan szellőtől pajkosan vakarva
leng, lobog , s zizereg
(akárha léghuzatban őszi avar ficereg)?
Pénze, mint Krőzusnak,
nem győzi porolni,
netán porallergiáját készül megtorolni?
Lám-lám, közös kátyúba hullhat
most hasznos és kellemes…
Aggasztó lábfenéje végleg elcsitulhat,
ha pénzét nem vasvellával
tornyozza halomba,
hanem klubtag lesz egy
halpedikűr szalonba.
Áldozata nem vész kárba,
ne marják aggályok a zsebét!
Danaidák hordják bedugaszolt kádba
az áldásos lábkezelés levét.
Csülkei, mint fasírtnak áldozott zsömlyék,
szottyadt puhultságban áznak,
s belőlük picinyke szívogató márnák
turnusban repetáznak.
De ne fúrjon agyába kétely,
s önbecsét ne mérgezze kishit’,
ha a halaknak túl rágós az étel,
s csekély eredménnyel zárul
e pacsálásnak álcázott piknik.
Ne vájjon odvat lelkén a bánat,
ha a szorgos halraj hiába fárad
kérges patájának kőkemény szaruján,
mely lyukat perforált téli topánjának
talpán, s méregdrága nyári saruján.
Mert makacs bőrkeményedésre is van ír,
ha a kezelésre csöppet még ráfizet:
sarkáról rögvest eltűnik a vaskos bőrpanír,
mihelyst piranhákkal dúsítjuk a lábvizet.

Oh Istenem! Ne kelljen tudnom, hogy ember vagyok!
hogy tér és idő korlátoz, és nem vagyok végtelen...
hogy vonz a Föld, és nem repülhetek szabadon!
hogy az idő koptat engem is, és nem csak másokat!

Na jó elfogadom e-korlátokat...

Oh Istenem! Ne kelljen tudnom, hogy egy piacon egy áru vagyok a sok közül,
Hol csomagolás igenis számít!
Ne kelljen tudnom, hogy az életünkben állandóan válogatunk és választunk.
Mert az adottságok különbözők és az egyenlő esélyek meg mese.
Az igazság csak kérdés, ahogy Pilátus ajkán volt: Mi az igazság?

Na jó elfogadom e-korlátokat...

De mégis kérlek, egy alól ments fel!
Ne kelljen megszólítanom Jövendőbelim.
Hanem küld el angyalod,
Töltse el testem-lelkem égi fénye,
Hiány nélkül teljességgel...

Hogy ne kelljen szembesülnöm,
Hogy én is egy evolúciós lény vagyok!
Hogy magam is válogatok!
Hiszen hús-vér ember vagyok!