Egyszer, még középiskolás koromban, szeretett magyar tanárnőm, Kati néni, érdekes témát adott egy fogalmazáshoz: "Hogyan képzeled el, leendő társadat?" Megírtam, név nélkül leadtam. Következő órán felolvasta. Osztálytársaim megtapsolták. Ez volt az első írói sikerem. A történet, számomra mégsem ezért érdekes, hanem azért, mert apámról írtam. Az ő egyik vidám örömfelkiáltása volt, e karcolatom címe. Már akkor, kamaszkorban ő volt a férfi ideálom, mint oly sok lánynak. Nekem ő is maradt. Magas volt a mérce, nem is találtam hozzá méltót, sőt még hasonló társat se.

Drága apukám! Szeretnivaló nagy mackó volt, széles vállakkal, fekete, hullámos hajjal, ami az évek múlásával erősen kopaszodott, de ki nem fehéredett sosem. Mindig vidám volt, huncut, mosolygó, meleg barna szemű. Ezernyi történetet tudott mesélni. Élénk fantáziával adomázott, apró igazságokból jóízű történeteket kerekített ki. Anya szidta, (természetesen nem komolyan), hogy miért kell mindenből viccet csinálni. Ez volt az életeleme, minél nagyobb bajba került, annál vidámabb lett. Talán így védekezett a gondok, a sorscsapások ellen, amiből bőven kijutott. Jól tette. Imádta párját, és a családját. Minden tavasszal az első orgonacsokrot anya kapta. Apa nagyon figyelmes volt, mindenben segített. Sokan fordultak hozzá, ügyes-bajos dolgaik elintézésekor, soha senkit nem utasított el. Otthon is besegített anyunak a házimunkában, és a gyerekek körül is, hiszen hárman voltunk. Emlékszem, amikor kicsi voltam, apu nem meséket mondott, hanem kitalált történeteket, aminek néha valóságos alapja meg se közelítette az igazságot. Születését így mondta el. "Imádom a nyári mézédes körtét, nem hiába, a körte segített a világra! Úgy ám, mamád, az én anyukám, nagyon megkívánta ezt a gyümölcsöt. Kiküldte hát nagyapát, szedjen már a fáról egy kosárba. Aztán rohanni is kellett a bábáért!" Kevés iskolát végzett csak, falusi kereskedő gyerek volt, aztán szakmát tanult. Kárpitos lett, később mester. Nem tudott helyesen írni, írása olyan volt, mint a macskakaparás, de lovakat rajzolni, azt csodásan tudott. Pillanatok alatt felskiccelt bármikor egy szép paripát. Hőgyészen, ahol kezdetben élt, voltak lovaik, sokat mesélt róluk, milyen tiszták, okosak és nemesek. Ha megkérdezték tőle, Miklós bácsi, mit nézett meg tegnap a TV-ben, ezt felelte: "A vak asszony visszanéz!" Élvezettel mesélte, hogyan szúrt ki a "MÉMETEKKEL" - mert én csak így tudtam kimondani. Apát hallgatva, vidám helynek tűnt a láger. Egy alkalommal női ruhába öltözött, fejét kackiás kendővel kötötte be, úgy csent el a konyháról, - ahová be volt osztva - meleg pogácsát a társainak, azzal kerekítette teltté a kebleit. A katonák észrevették, elkezdtek fütyörészni utána, ő meg azon nyomban elkezdett sikkesen tipegni, kellőképpen riszálva hátsó fertályát. Nagyokat kacagtam, mert úgy mesélt, hogy közben meg is mutatta, s akkor már közel volt a száz kilóhoz. Drágám, mindig éhes volt, ez maradt vissza a sok éhezésből. Ez is lett a veszte, ezért lett később cukorbeteg. Később, amikor felnőttem, sokat olvastam a koncentrációs táborról. Akkor döbbentem rá, milyen veszélyes is volt huncutkodása. De - életeket mentett.

Arról is szól a családi "fáma", amikor nászéjszakájukat élvezték volna, leszakadt a szobában a csillár. Apám, kiugrott az ágyból és bőszen mentette az étkeket, ami az asztalon volt. Ha-ha-ha! A rossz "ómen" - az biz nem vált be. Azt mondták az okosok, egy kiló sót nem fognak együtt megenni, e rossz előjel miatt. Hát, nem tudom, mennyi sót is ettek meg, de egy kilónál bizonyára több volt, a csaknem ötvenegy év alatt..

Édes papuskámra mindig lehetett számítanom, olyan volt, mint egy jó tündér. Egyedül neveltem két gyermekemet, kevés volt a közalkalmazotti fizetés. Plusz munkát, keresetet sem volt könnyű mindig találni, már akkor sem, a kilencvenes évek kezdetén. Így aztán, egyszer összeszedtem egy pár ruhát, egy újnak tűnő kabátomat is, és kora reggel beálltam a Bizományi Áruház felvételi sorába, hogy ételt tudjak venni, pár napra. Dél körül, sírva jöttem ki az ajtón, mert az elbíráló semmit sem vett át. Pénz nélkül maradtam. Kilátástalan lett a helyzetem. Hamarosan jönnek haza a gyerekek az iskolából, most mit adjak enni nekik? - búsongtam. Egyszer csak, előttem termett apu, észre sem vettem. Éppen arra járt, elvette a csomagom, majd ő beadja a főnöknek, jól ismeri, mondta, s a kezembe nyomott egy köteg pénzt. Ennyit biztos kapok érte, jeligével. Jóval később tudtam meg anyutól, a kukában végezte a ruhacsomagom, s édes, drága apám, havi zsebpénzét nyomta a markomba. Ezt ő el nem árulta volna nekem, nehogy megsértsen. Ilyen ember volt. Figyelmes, drága és tapintatos.

Amíg élt, minden nőnapon megjelent valamilyen virággal, nyugdíjasként egy csokor ibolyával csak. Nagyobb kincs volt az, nekem, mint bármilyen drága csokor.

Nem tudok szabadulni egy szívfájdító emléktől. Ez az aranyos, drága ember, aki ötvenhárom évesen úgy pelenkázta az unokáját, hogy egy anya se különben, fekszik az elfekvő szobában. Magatehetetlen. Orrából csövek lógnak ki. Éppen arra az ágyra került, ahonnan alig egy hete szeretett párja elment, örökre. Megdöbbenve, szomorúan ültem ágya mellett, egy otromba papucsban, zöld köpenyben. Fogtam a kezét, simogattam. Gyengéd érintését éreztem. Tudtam, hogy magánál van, figyel.

- Apa! Ne menj el, maradj velünk. Elcseréljük a két kislakást egy nagyobbra, összeköltözünk. Tudod, Isti fiam is nagyon szereti a focit, mint Te, majd együtt jártok meccsre, együtt megbeszélitek. Apukám! Soha nem hagylak el, vigyázok Rád, semmit nem kell csinálnod, törődök Veled, csak legyél ott. Annyira szeretlek, kérlek, maradj - könyörögtem.

Alig észrevehetően nemet intett a fejével és egy kósza könnycsepp végiggördült szeretett arcán. Másnap reggel elment. Társa után vágyott. Nem tudott nélküle itt maradni. Megértettem. Ők együtt születtek, és együtt maradnak mindörökre. Amíg éltek, a mennyek szellői táncoltak kettejük között. Szerették egymást, de nem birtokolták. Engedtek egymásnak egyedüllétet, de lelkük ugyanarra a dallamra rezdült.

Tudom, hogy most is számíthatok apura. Mindig velem van. Nem tudom hogyan, de érzem, fogja a kezem. Tőle kaptam a vidámságot, így vészhelyzeteimet magam is humorral tudom megoldani. Tőle kaptam, hogy képes vagyok az önzetlen szeretetre.

Köszönöm édesapám.

Ebből az ablakból
lesem néha az estet,
merengve kérdem:
vajon mikor lopja
lábnyomaimba
valaki a csodát?
Az üvegre rajzolt házak
úgy keresték egymást
(szemeimben)
miként a csigolyák.

Úgy nőttek a fák,
hogy észre sem vettem,
mikor rázták le
ágaikról a zöldet;
vajon melyik volt az a pillanat
mikor gyomromba az idő
táguló évgyűrűket vésett?
Ki tudja, irgalomból,
bennünk mi marad,
a hullámok között, ahogy
a percek elkerülnek?

Egy szempárnyi látványban
fagyni látszott az élet,
míg lestem az ablakot
valakin át:
magamra maradtam, mert
mély-magamat
maradéktalanul
másnak nem mutattam.
Lesz-e még, ki egyszer
lábnyomomba lépi
önkívületében
önmagát?

Ez év júliusában barátnőmmel, Zsuzsival útra keltünk szép hazánkból és hosszú-hosszú utazásra indultunk a messzi, mesebeli Erdély országba. A tömény élmények (néha italok) hatására agyamban zűrzavar honol, itt-ott felvillan egy kép, esemény, amúgy frissen íme elétek tárom.

A hosszú, folyamatos út közben történt néhány malőr - hiányzó és lejárt igazolvánnyal még ma sem lehet határon túlra jutni, de legyőzve mindezen akadályokat, töretlenül gurultunk tovább. Út közben szunyókáltunk, így szabadon szárnyalt a gondolat - no meg a műanyag flakonok is, egyikük (hála a papnak üresen), jól fejbekólintott. Felébredtem. Később gyakran önállósították magukat az ásványvízzel teli palackok - úgy látszik nem ajánlották magukat melegen, de szerencsére mindig a busz padozatán landoltak - így kárt nem okoztak bennünk fizikálisan és bensőségesen sem. Érdekes módon boros, hovatovább pálinkás butykosok soha nem repültek...

Némi további viszontagság ellenére, a sok-sok pisilésre való sorban állás után - úgy látszik az út melletti benzinkutak nincsenek felkészülve az utasok természetes igényeinek kiszolgálására, érthetetlen számomra például, miért csak egy női és minimum kettő férfi illemhely található náluk, (hiába ők az egyesek és mi nők a kettesek), esteledvén megérkeztünk Tibódra. Volt is meglepi és kalács, pálinka, fogadás jobbról és balról. Az örömre üröm a földszint az ugyebár első emelet. Vannak még meglepetések - gondoltam. Voltak. Több is. De sebaj, végre szilárd a talaj, bár csak éjszakára. Örültünk helynek, vacsorának, vörös bornak és főleg egymásnak. Éjszaka megbeszéltük az élet értelmét, magvas gondolatok cseréltek gazdát - nemek arca és harca, divat-majmolás, korok és kórok, miegymás, azt hiszem a piranják is szóba kerültek.

Eleinte nap közben a kisbuszosok hol előttünk, hol mögöttünk jártak, még véletlenül sem kereszteztük egymás útját, így kénytelenek voltunk a nagy erdélyi éjszakában "közösülni”, némi-nemű itóka mellett, nehogy már kiszáradjunk a júliusi hőségben. Ünnepeltünk is, az ám, egy héten át hosszan a születésnapos Attilát. 25 vagy 52 (?) - nem mindegy, az biztos ő is, Gabi barátja is nagy huszonnyolcasok, nélkülük nincs igazi hangulat. Gabi még nótára is fakadt üdvözölve Debrecen város és környéke, az egykori Kishegyesi úti mindig nagyon kedves, fess "bikuciját". A két cimbora körül különben mindig történt valami. Valamelyik hegyes-dombos vidéken az erdőbe mentek, hogy könnyítsenek magukon - így szól a fáma - s legott tetten érte őket egy medve. Gabi nemes testrészének látványa elijesztette, a mi Attilánk pedig elkergette a komát. Ez is volt egy eset, ami tán megesett?

Azután kissé távolabb a Gyilkos-tótól volt térdgyilkolás is. A magas kőlépcső első fokán, nem tehettem mást, térdre borultam Seri nagysága előtt. S egy elszólásos felszólítás okán, hogy azt mondja Jutka "- Állítsátok már fel Izát!" helyett "- Állj már fel Iza!" -, kitört belőlem nem ám a könny, hanem egy jóízű röhögés, mint mind a többiekből. Estére érve már nem kacagtam - cipónyira dagadt a térdem. Egy nap pihenés - sóbánya, só fürdő kimaradt. Így sikerült valamennyire rendbe jönni. Kellett is, mert ismét ünnepeltek. A változatosság kedvéért engem, úgy mint Izabellát. Valahogy mindig névnapom környékén van az Irodalmi Rádió nyári tábora - hálás is vagyok érte Árpádnak, különben magányosan üldögélnék e napon is pécsi konzervdobozomban, mely lakhelyem. Volt megható dal reggel - köszönet érte a kedves Jeney párnak - és volt nóta este. Több is. Árpád elénekelte a nótáját a tiszteletemre. Valami bon-bonra is emlékezem. Csak egy kopasz kisegér, aki tudvalevőleg minden lyukba belefér - megdézsmálta. Bár ő arra célzott, hogy csak lemeózta, biztosan nem romlott-e a csokoládé. Az is lehet, hogy az elhízás veszélyétől akart megkímélni a drága - hát nem imádnivaló ez a Zoli?

Volt egy fekete kiscica is, akit nyúztunk reggel és nyúztuk esteledve. Luca még haza is szerette volna menteni, de anyuja Ami kijelentette: „Nem lehet, mert nincs útlevele?!” - elfeledvén, a cica koránál fogba nem is kell neki passzus. Cica tehát megmaradt Erdélynek. És volt sok gyermekkacaj - legalábbis a 6 csemete remélem azért jól szórakozott, még akkor is, ha a fáradtságtól néha eltörött a mécses. Abigél, Panka, Armandó, Máté, Zalán és a komoly, ifjú alkotótárs Luca jól beleillett a csipet-csapatba. Ahogy a két sofőr is, előadónk Zoli és Tóni - annak ellenére, hogy egyszer egy keserves buszról leszállító gyaloglás miatt hisztiztem egy nagyot - itt kérek elnézést érte.

A kisbuszosok élménybeszámolója is éjszaka történt talán. Legalábbis Lilla meséje bevillan, aki pár napra hozzánk hűtlenkedve átpártolt oda. Fergeteges hangulat kerekedett, amikor belefogott: "- Előttem kettő-, mögöttem három fiú.." - "..és.." - érdeklődtünk. Lilla ártatlan kislányos arccal és hanggal folytatta ".. háát, fújtam (nem a bürköt) a szappan buborékot és a srácok azt hitték, hogy beszívtak és csillagot látnak" Ezt lehetett ám fokozni - kérdeztük ki volt az 5 szerencsés, sorolta is őket nyomban, Robi, Zoli, Laci, Dávid és "EZ" - célozva a háta mögött ülő újdonsült kedves "királyi" barátra. Sok ugratás követte e beszámolót is. Akkor tovább folyt a szó - a bor, pálinka belénk és a nóta is, ami sajnos kihallatszott. A hangulatunk és hangunk egyre emelkedettebbé vált. Itt volt az idő és alkalom, hogy ismét egy nótával felköszöntsenek, ami talán egy kissé vaskosabbra sikeredett - de tudtam, a szándék maga a szeretet. Fel se vettem, hát - nem úgy, mint egyes - érthetően vagy sem aludni vágyó útitársunk. Kiszóltak hát az ablakon, mint egykoron Petőfi versében, hogy azt mondja: "csendesebben vigadjatok!" Próbáltunk halkulni, csúnya beszédet elfeledni, helyette gyakran emlegetve "Bóbita". Csendesedtünk, halkan énekeltük egymást buzdítva: "Le. le. le vele - váljék egészségére!"

Nappal buszoztunk és rácsodálkoztunk a gyönyörű tájra, közös múltra, történelemre. Hála idegenvezetőnk Judit áldásos ténykedése nyomán sok adomát, verset, történetet és erdélyi nótát is hallottunk, hol magyarul, hol románul. El is neveztem "nótafának" - szeretetem jeléül, mert csak annak adok becenevet, aki különleges valamiért. Ilyen alapos idegenvezetővel még nem találkoztam, hosszú és utazásokkal tarkított eddigi életemben.

Azután volt búcsú est, ami még megjegyezendő. Verssel, prózával, nótával - még huszárnótával is és erotikus tánccal. Ezekről számoljanak be a képek, én végzek - e hosszú szólammal. Még annyit, jó volt együtt lenni veletek! Ezt köszönöm mindenkinek. Minden jót a hétköznapokban. Remélem jövőre ismét valahol, valamerre együtt örömködhetünk.