Vizuális és konkrét költészet alkotói - BEVEZETÉS

A 20. században a vizuális irodalom újraéledt. A 19. század végén Franciaországban Stéphane Mallarmé "Egy kockadobás nem szünteti meg soha a véletlent" című költeményével indítja útjára e műfajt. Mallarmé a látvány adta többletet nem a grafikában, hanem a nyelv grafikai összetevőinek működtetésében véli kiaknázhatónak. A huszadik századi robbantást a futuristák kezdeményezik: Filippo Tommaso Marinetti, Ardengo Soffivi, Vélimir Khlebnikov, Alexis Kroutchenykh, tőlük a dadaisták veszik át a stafétabotot: Kurt Schwitters, Hugo Ball, Tristan Tzara, Picabia, Richard Huelsenbeck, Raoul Haussmann. A látható nyelvvel is kacérkodó költők közül meg kell említenünk ebből a korból Ezra Pound, E. E. Cummings, Guillaume Apollinaire és Iliazd nevét. A második világháború után a vizuális költészet újult erővel fejlődik. Először a francia és román gyökerű lettrizmus lép a porondra Isidore Isou vezérlete alatt Maurice Lemaítre, Christian Dotremont és Francois Dufréne kíséretében. Az ötvenes évek elején jelenik meg egyszerre Németországban és Brazíliában a konkrét költészet, az egyetlen irodalmi irányzat, amely a húszas-harmincas évek egyik képzőművészeti mozgalmából, a konkretizmusból vezeti le családfáját. Az úttörők szívesen idézik Hans Arpot, aki azt mondta: amit mi csinálunk az nem absztrakt művészet hanem konkrét. A Sao Paolo-i Noigandres csoport jelentősebb egyéniségei: Décio Pignatari, Augusto és Haroldo de Campos, a németországiak közül kiemelkedik a svájci-bolíviai származású Eugen Gomringer, Hansjörg Mayer, Heinz Gappmayr, Carlfriedrich Claus, Tim Ulrich, Franz Mon, az osztrák Ernst Jandl, a svéd Öyvind Fahlström, a skót Ian Hamilton Finlay, az angol Dom Silvester Huedard, valamint két amerikai: Emmett Williams és Mary Ellen Solt. A konkrét költészettel párhuzamosan hódít teret a francia spacializmus, melynek Pierre Garnier és Henri Chopin a legismertebb művelői. A mögöttünk lévő három-négy évtizedben független, a fentebb jelzett irányzatok egyikéhez sem tartozó vizuális költők: Julien Blaine, W. S. Burroughs, Klaus Peter Dencker, Jochen Gerz, Brion Gysin, Bernard Heidsieck, Dick Higgins, Richard Kostelanetz, Ladislas Novak, Claude Maillard, Bruno Montels, Tom Philips és Adriano Spatola. A videón vagy számítógépen dinamikus képverseket alkotó költőkből csak ízelítőnek álljon itt Philippe Bootz, Benoit Carré, Ladislao Pablo Györi, Gary Hill, Eduardo Kac és Paul Zelevansky neve.

Magyarországon Kassák Lajos nemzedékétől a mai legfiatalabbakig egymást váltották a költők, akik a látható nyelv elemeiből formálták meg különleges irodalmi élvezetet nyújtó vizuális költeményeiket. Az elmúlt száz évben a magyar folyóiratok hasábjain a vizuális költeményeknek nagyon-nagyon kevés vagy egyáltalán semmi hely nem jutott. A Ma volt az első olyan folyóirat, ahol megjelenhettek folyamatosan 10 éven át ezek az alkotások, majd a hetvenes években az Új Symposion és a Magyar Műhely vette át a stafétabotot. A század végén hozzájuk társult a Leopold Bloom című kiadvány.

A vizuális irodalom két nagy részre osztható: két vagy háromdimenziós statikus és dinamikus (fény-, árnyék-, forgó versek) művekre. A vizuális versek szerkezeti felépítése elősegíti a művek megértését és megkönnyíti rendszerezését. Szerkezetében alapvetően fontos az elemek térbeli elhelyezése, egymástól való távolsága, elszigeteltsége, az írásjelek nagysága, formai hasonlósága, a nyomdai jelek és a tipikus grafikai elemek gyakorisága, milyensége, bárminemű ikonikus egyveleg jelenléte, valamint a látványt alkotó jegyek ismétlődése.

Sok műnek "topo-logikus" a rendezőelve, ami azt jelenti, hogy az olvasó a vizuális költeményben található szabályos mondatokat, mondatfoszlányokat, szócafatokat, szótagokat vagy akár magányos betűket helyzeti adottságaik, grafikai analógiájuk vagy elszigeteltségük szerint kapcsolja egymáshoz vagy különíti el őket egymástól. Ezekben a költeményekben elbizonytalanodik a linearitás és nincsen sem egyértelmű kezdet, sem egyértelmű vég. A régi képversek nagy része és Kassák számozott képversei ebbe a csoportba sorolhatóak. "Topo-szintaxis" a rendezőelve azoknak a vizuális költeményeknek, amelyekben a síkba elhelyezett nyelvi sallangoktól, kulturális örökségtől, történelmi háttértől és társadalmi vonatkozásoktól megfosztott szavak topológiai közelségük vagy távolságuk szerint állnak össze komplex jelentéssé vagy elszigeteltségük révén villantják fel határtalan jelentéstartományukat. A konkrét költészet legtöbb darabja ebbe a csoportba sorolható be. Ide tartoznak a logo-mandalák is - a formájuk kör vagy négyzet alakú, középpontjuk van, szimmetrikusak, olvasatuk a tengelyek mentén megfordítható (némelyekben a szavak visszafelé is olvashatók). Az "ikono-logikus" rendezőelv alapján alkotott művekben a szöveget (és a hozzáadott nyomdai vagy grafikai elemeket) a költő úgy rendezi el a síkban, hogy a kialakult látvány felismerhető képmása legyen valaminek. Apollinaire óta ennek a vizuális formának kalligram a neve. Ezeknél a verseknél nem a képi tökéletesség hanem az utalás a legfontosabb. 4 csoportja van - az első csoportba (kalligram 1) azok a művek tartoznak, amelyekben a nyelvi anyag lineáris és megfelel a normatív szintaxisnak (legtöbbjük hagyományosan szedett sorokban is megállja a helyét). A második csoportban (kalligram 2) a képet megformáló szöveg megfelel a normatív szintaxisnak, de teljességében nem lineáris, ebből kifolyólag viszont nem tudjuk egyértelműen leszögezni: hol kezdődik és hol végződik a költemény olvasata. A harmadik csoportban (kalligram 3) a kirajzolt kép szövege nem követi a normatív szintaxis követelményeit, részleteiben lineáris, azaz a jelentések egymásutánjában logikai folyamatot sejtet. A negyedik csoportban (kalligram 4) a szöveg nem követi a normatív szintaxis követelményeit és részleteiben sem lineáris. Kép és szöveg csak együtt, az egymást kiegészítő kölcsönhatásban érvényesülnek. Ezekben a művekben nincs mindig logikai összefüggés a kialakított kép és a felhasznált írásjelek, morfémák, szavak, jelentése között. - Egy másik elkülöníthető vizuális költemény-csokornak rendezőelve az "ikono-szintaxis". Az idesorolható költeményekben a művet megformáló jelek grafikai hozzáadás nélkül ikonná átlényegült képet sugallnak. Az ilyen típusú önálló művek is a konkrét költészethez tartoznak. A "tipográfiai sémát" rendezőelvként felmutató művekben az ikono-logikus szerkezethez rendelt kép szerepét egy absztrakt forma (például keresztrejtvény, térkép, vasúti menetrendkönyv táblázata, labirintus stb.) helyettesíti, amely nemcsak befolyásolja a séma által előre kijelölt helyre kerülő szöveget, hanem szöveg nélkül is jelentéssel bír. A "tycho-szintaxis" a permutációt (sorrendváltozás), a variálást teszi meg a vizuális költemény rendezőelvévé. Az ennek alávetett művek bizonyítják, hogy a vizuális irodalomban is helye van a vidámságnak és a játéknak - szintén a konkrét költészet körébe sorolhatók. Az "anti-szintaxist" rendezőelvként felhasználó művek csak utalásokban emlékeztetnek a nyelvre, a nyelv összetevőire vagy funkciójára. Minden ilyen mű határesetnek tekinthető az irodalom és a képzőművészet között és szintén a konkrét költészet részei.

A jelkészletekkel való zsonglőrködés a "lettrizmus" sajátossága - a lettristákat az a költészet érdekli, amely lerombolja a szavakat, kivonja belőlük a betűket - alapelemként ezeket használja föl az új művekben. A "lettrista vizuális kompozícióban" az írott betű vagy a bármilyen jelkészletből kölcsönzött jel helyettesítheti a figuratív ábrákat és a geometrikus alapelemeket. A költőben felvillanó vizuális ötlet látható nyomaként papírra vetett alkotások a "koncept" művek - rövidek, néhány szóból (esetleg néhány hozzájuk toldott grafikai elemből) állnak.

A 20. századi vizuális költeményeink zöme fekete-fehér. Legtöbbjük működését a látványban rejlő ellentétek biztosítják: színben a fekete-fehér, a szürke-fekete vagy a szürke-fehér szembesítése - betűben a családok, a betűtípusok, a betűváltozatok: (pl. normál - félkövér - kövér vagy álló és dőlt betűk) ütköztetése - általános látványban fölismerhető egyenes és görbe, rendezett és rendezetlen, nagy és kicsi, függőleges és vízszintes, magas és alacsony, roncsolt és hibátlan, éles és életlen, bal és jobb, lent és fent ellentéte. A huszadik századi magyar vizuális költemények mondandója halkabban patetikus, kevésbé anekdotikus, gondolatvilága pedig intellektuálisabb, mint volt elődeiké. A költő megállítja az időt. A vizuális költemény pedig a befogadás pillanatát időtleníti. Kiszakítja az egyirányú folyamatból. Minden egyszerre, már az első pillanatban létezik, a költemény minden porcikája már akkor ott van a látómezőben, amikor a részletek jelentése még nem formálódott meg. A vizuális költeményben az ige és a kép ötvöződik szándékká. A vizuális költeményben az igével foncsorozott kép változik kalanddá, a képpel azonosuló ige sorssá, kockázattá, az igévé vált kép pedig vakmerőséggé. Kettejükben egyszerre van jelen játék és bizonytalanság: az igében hangosan, a képben hangtalanul.

Forrás: Papp Tibor - Ige és kép
Előszó a magyar vizuális költemények huszadik századi antológiájához. (II. kötet 7-14. oldal)

A vizuális költészet avagy a képversek különféle alakzatai már korszakokra jellemzően jól elkülöníthetők: a barokk kor jellemző alakzatai a figurális (kép)versek, mint például a rózsaversek, illetve a rejtvények, mint például a kubusok; a történeti avantgárd jellemző alakzata a kalligram és a tipo-grafikus versek; a neoavantgárd irányzatok jellemző alakzatai a konkrét versek, a lettrista versek, a talált versek és a többi. Az alábbi oldalakon igyekszem bemutatni azokat az alkotókat, akik képvers tekintetében kiemelkedőt alkottak - az eddig kimaradt kínai és héber művészekkel kezdve a múltból és a középkorból - áttérve a történeti avantgárd, a neoavantgárd és a jelen korán át a magyar és a világirodalomban egyaránt.