Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

A képvers vagy kalligram olyan vers, amely a betűk, szavak, szövegrészletek, verssorok és versszakok sajátos grafikai-tipográfiai elrendezésével egyszersmind képileg is megjeleníti – akár utalásszerűen is – a tartalmi mondanivalót, vagy éppen annak ellenkezőjét. Noha az ókor óta ismert költészeti műforma, irodalomtörténeti jelentőségre csupán a 20. században tett szert, Guillaume Apollinaire munkásságának köszönhetően (KISKÉP - Apollinaire: Jean de la lune - Jean a holdon - kattintásra nagy).

Művészeti fogalomtár

KÉPVERS: kalligram, calligramme: olyan vers melynek írásos formája képi ábrázolást nyújt - A késői görög költészet is ismerte, majd e reneszánsz újította fel, de kedvelték a barokk kor költői is. Az ábrázolt alakzatok, javarészt szimbolikus jelentőségűek. Az avantgárd irányzatokban sűrűn előfordul: a kirajzolt alakzatok ekkor már egyénibbek és bonyolultabbak. Apollinaire egy teljes kötetet szentel a képverseknek. A magyar irodalomban Kassák, Babits, Radnóti és Weöres is írt képverset, de ez főleg avantgárd korszakukra jellemző. Egész ciklust állított össze ilyen verseiből Nagy László Képversek és betűképek címmel. Nem tekinthető képversnek az olyan költemény, amely betűformáival, a szavak és a mondatok közötti üres helyek megtervezésével, tehát csak nyomdai eljárásokat alkalmaz.

Pallas - nagy lexikon

(epigrammata figurata), verses játék, mely abban áll, hogy a versezet rövidebb meg hosszabb sorai, amint le vannak írva vagy nyomtatva, bizonyos tárgy alakját adják (pl.: oltár, kereszt, csillag, kehely, gúla, tojás stb. alakját). A görög irodalom kései időszakában kapott lábra e mesterkedés; az újabb népeknél is volt egyszer másszor divatja, mikor az ízlés romlott. A Képvers tárgya rendszerint alkalmi volt, címe pedig az illető alak, melyet utánzott (p. keresztvers).

Fogalomgyűjtemény - magyar nyelv- és irodalomból

A képvers olyan vers, amelynek írásképe különös, új jelentést hordoz, és összképe ábrázol valamit. Ez az ábrázolás általában közvetlen vagy szimbolikus kapcsolatban van a vers tartalmával.

Doksi

A képvers (kalligram) olyan vers, amely szakaszait, sorait, betűit úgy helyezi el, hogy valamilyen kép, alakzat rajzolódjon ki belőlük. Hagyományosabb formájában egy "szabályos" versszöveget rendez el képszerűen a szerző, mint például Apollinaire vagy Radnóti Miklós. A másik típusában már nem – vagy alig – szerepel folyamatosan összefüggő szöveg, a betűsorok is képi elemként jelennek meg. Ebben a futuristák voltak az úttörők. A képverset már a késői görög költészet is ismerte, majd a reneszánsz újította fel s kedvelték a német barokk költők is, legsűrűbben azonban az avantgárd irányzatokban fordul elő. A magyar költészetben Kassák, Babits, Radnóti, Illyés és Weöres is alkalmazta, Nagy László pedig egész ciklust állított össze ilyen verseiből (Képversek és betűképek).

Literatura (László Zoltán)

VIZUÁLIS KÖLTÉSZET: látványköltészet. A neoavantgard, azon belül a konkrét költészet egyik irányzata. A nyelvi jeleket - betűket, szótagokat, szavakat - a mondatbeli jelentéstől függetlenül is mint írásképet teszi a vers kifejező eszközévé. Történelmi előzményei egészen az ókori egyiptomi képversekig vezethetők vissza. A modern irodalomban híresek Mallarmé, Apollinaire, Marinetti képversei; de elterjedt a német irodalomban is.

Art portál - experimentális költészet (Sebők Zoltán)

A kísérleti vagy experimentális költészet (experimental poetry) különféle irányzatai a hagyományos irodalmi, képzőművészeti és zenei műfajok határterületén jöttek létre. Történeti funkciójuk az egymástól elszakadt művészeti ágak új kapcsolatának megteremtése és a meglévő művészeti közegekben rejlő lehetőségek feltárása, illetve új célok szolgálatába állítása. Az írás megjelenésétől napjainkig folytonosak azok az elképzelések, melyek az írásjegyeket nem pusztán a gondolat helyett álló képződményeknek tekintik, hanem önálló materiális létüket, látható formai minőségeiket, térbeli elhelyezkedésüket, a jelentéstől független kifejezési energiáikat is számításba veszik. A kísérleti költészet előzményei ilyen értelemben egészen az egyiptomi hieroglifákig vezethetők vissza, s ősei közé sorolhatók az akrosztichonok (a versszakok vagy a sorok kezdőbetűi egy nevet vagy egy mondást adnak), a középkori bűvös négyzetek stb. Azzal egy időben vagy azt megelőzően, hogy a szabad versben a gondolat roncsolni kezdte a kötött versformát, a vizuális oldalról is megindult a támadás.

A századelő jelentősebb ilyen irányú törekvései közé tartoznak Apollinaire egyes versei, melyeknek a sorai úgy vannak tördelve, hogy a betű egyszerre szerves szójelentést és önálló képet alkot (ez az úgynevezett vizuális költészet vagy képvers 20. századi alaptípusa), a futuristák és a dadaisták, bízva a szóalak önálló erejében, eltávolították mögüle a jelentést, Kassák és Moholy-Nagy absztrakt képverseket írt, Majakovszkij és El Liszickij képzőművészeti és agitatív feladatként értelmezte a tipográfiát, a kubisták nyomtatott szövegeket ragasztottak festményeikbe stb.

A század első két évtizedében létrejöttek a kísérleti költészet alapvető irányzatai, bár egyelőre a különféle izmusokba ágyazódva. A modern értelemben vett experimentális költészet az 50-es évektől kezdve bontakozott ki, s fejlődését nagyban elősegítette a betű-motívumokat is használó pop-art, az érdeklődését szinte mindenre kiterjesztő fluxus csoport, és nem utolsó sorban a tudományos elméleti kutatások. A kísérleti költészet egy-egy tendenciájának jelölésére számos kifejezés honosodott meg a művészeti irodalomban.

A konkrét költészet megnevezés azokat a "költeményeket" foglalja össze, melyeknél az elsődleges esztétikai hordozó nem a szavak mögötti jelentés, hanem az írott vagy beszélt nyelv-nyersanyag a maga közvetlenségében. Eugen Gomringer (1925), a rehaui Kunsthaus alapítója, a konkrét művészet egyik legkiválóbb teoretikusa, konkrét költő. Itt a szó önmaga megjelenítését szolgálja s nem idéz fel egy másikat: a szó egy szigorúan meghatározott fogalom kifejezője, tulajdon jelentésén túl nem utal másra. Ennek illusztrálásaként vegyük példának a konkrét versek hangtulajdonságait, melyekből azt a következtetést vonhatjuk le, hogy egy alkotás fonetikusan megismételhetetlen. Christian J. Wagenknecht Claus Bremer egyik művével példálózik, amelyben egy azonos szövegű sor többször egymásra van írva, az olvashatatlanságig. Vagy vehetjük Eugen Gomringer Schweigen című 1953-as versét (ILLUSZTRÁCIÓ), amelyben a címben jelzett "hallgatás" tizennégyszer jelenik meg szövegként, egyszer pedig hiányzik, üres felület helyettesíti, amely a szemnek szánt üres hely, nem pedig a fülnek szánt szünet. A jelenség S. J. Schmidt fejtegetései által magyarázható meg: "Az olvasó többé nem információkat, hanem meghívást kap egy konkrét szöveg esztétikai folyamatába, melyet nem statikusan, hanem a nyelvi újítás folyamataként kell értelmezni".

A spacializmus, vagyis "térbeli költészet" (a francia P. Garnier nevéhez fűződik) az írásjegyek és írásjelek háromdimenziós elrendezésére vonatkozik, a lettrizmus a betűkkel és kalligráfiával dolgozó festészeti és grafikai irányzat, a fónikus költészet a nyelvi fonémák és egyéb hallható effektusok esztétikai célú hasznosítását jelöli. A kibernetikus költészet a számítógép felhasználásával készülő versek gyűjtőneve, az anonim költészet pedig a mindennapi élet utólag költőinek tekintett névtelen alkotásait (falfirkák, fényreklámok, véletlenül egymás mellé kerülő plakátok szövegösszefüggései, tetoválások stb.) jelenti.

A kísérleti költészetnek még számos különféle típusa van, hiszen szinte minden alkotó másképp jelöli a maga irányzatát, gyakran versciklusonként váltogatva az elnevezést. Az osztrák Ernst Jandl szerint például experimentális költemények írására végtelen számú módszer lehetséges, de a legsikeresebb módszerek mégis azok, melyeket csak egyszer lehet fölhasználni: így a költemény azonos azzal a módszerrel, amely létrehozta.

Az ismertebb magyar írók és költők közül többen kísérleteztek vizuális irányban is (például Tamkó Sirató Károly és Tandori Dezső), de a műfaj legjelentősebb középpontja évtizedeken át a párizsi Magyar Műhely társasága volt (élén a szerkesztőkkel, Bujdosó Alpárral, Nagy Pállal és Papp Tiborral), ugyanakkor a vajdasági Bosch+Bosch Csoport egyes tagjai is sokat tettek a műfaj meghonosodása érdekében (mint például Csernik Attila, Ladik Katalin, Szombathy Bálint stb.). Magyarországon a József Attila Kör Ver(s)ziók címmel önálló kötetben jelentette meg 1982-ben a fiatal szerzők alkotásait.