Falusi nyári délután

    A kapun kívül megállt az autó motorja. Megjöttek. Hallottam már a vendégről. Özvegy tanítóné. A szomszédfaluban él egyedül. A többiekkel együtt elindultam fogadására. Átvillant az agyamon, hogyan viszonyuljak a hallomásból ismert asszonyhoz. Ahogy kezünket nyújtottuk egymásnak, felém csillant a szeme. Élénk fekete bogarával eldöntött mindent kapcsolatunkban.

    Az L alakú épület védett szögletébe húzódunk a napfény és a meleg elől. Hárman üljük körül a kis kerek, fehér asztalt, korban egymáshoz közelebb állók. A barátnője, akinek kedvéért a háziasszony elhozta, szintén Erzsi és én. Ragyognak a kockás abrosz élénk színei. Azt simogatjuk, rendezgetjük rajta az üdítős poharakat. Várjuk, hogy a másik megszólaljon, kitűnjön a szavak, a mondatok erejéből, a kérdésekből, a válaszokból, kivel ülünk szemben.
    Nézem Erzsi arcát. Napbarnított, majdnem kreol. A nyolcvanhat évét jelző ráncok belevesznek a bőr barnaságába. Szép, élénk, mimikával teli arc. Kedves, bölcs mosoly. Hamar megtalálja azt a pontot, ami alapján elindulhat a beszélgetés. Sorolja lakóhelyemen élt, volt rokonait, ismerőseit, akikkel valami módon kapcsolatba kerültem. Mondjuk a róluk szóló jó emlékeket. Örömmel tölti el ez a közös visszanézés.
- Tudod, tanító felesége voltam. Szép volt. Mondja a Vas megyei kis falu nevét. Abban az időben összejártunk. Sütöttünk, főztünk, vártuk az összejöveteleket mindig egy másik háznál. Együtt volt a falu értelmisége: a pap, a jegyző, a tanítók. Magunk közé hívtuk a bírót is. Beszélgettünk, kártyáztunk, csak a játék kedvéért. Szerettük egymást. Szívből kínálgattunk. Nem nagy dolgokat, csak ami a ház körül előteremthető volt. Ma nem találsz már ilyent. Mondd, ma ki szereti a másikat? A szomszédasszonyom meghalt. A fia meg sem mondta. Azóta senki nem néz rám. Egyedül vagyok a falu végén egy nyolcszáz négyszögöles gyümölcsös közepén. Csak az jön, akit fizetségért ezt-azt elvégezni hívok, de a polgármester minden csütörtökön hoz egy kanna tejet. Nevet, hogy őt a falu előkelősége szolgálja, ha ritkán is.
    Ízesen beszél, vidám a hangja. Már nemcsak ketten hallgatjuk. Lassan kiszivárognak a házból a bent beszélgetők, poharazgatók. Kihozzák széküket, számolom, tíznél többen vagyunk. Kijön a friss diplomás bölcsész is. Figyelem az arcát. Teljes odaadással hallgatja a beszélőt. Mi ritkán szólunk. Már tudunk Erzsi hallgatag napjairól a gyümölcsfákkal és virággal körülvett roskadó házban. Hagyjuk beszélni. Az életéről mesél.
- Tudjátok, nemrég kiraboltak. Tévéztünk a két fehér kutyámmal. Hallottam, hogy az előszobában valami csattant. Azt gondoltam, hogy madár vágódott az ablaküveghez. A kutyáim is mozdulatlanok maradtak. Másnap nézem a nagy bukszámat, üres. Újra átvizsgálom a rekeszeket, nincs ott a háromszázezer forint. Néha megnéztem, megszámoltam. Nem vagyok zsugori, de nagyon büszke voltam magamra, hogy sikerült összeraknom. Kérdések záporoznak felé: Hívta-e a rendőrséget? Nem. Legyint. Nincs jelentősége a pénznek. Már túl van a csalódáson. Az ajtaját az óta is ritkán zárja.
    A háziasszony kínálgat, kóstolgatunk ételt, italt. Kabátkák kerülnek az ing és a blúz fölé. Lement a nap a ház mögé, de nem áll fel senki. Erzsi leejt egy pogácsát. Lehajol érte, a fűről felveszi és bekapja. Huncutul néz ránk. - A parasztember ritkán mosott kezet. A leejtett ételt is felvette a földről és megette. Egészséges volt. Védte a hite és a természet.
- A második férjem is tanító volt – vesz fel egy új szálat Erzsi az emlékezés fonalából. Hozzá húzta a szíve. Az előzőnél megszokott jóságra és tisztességre alapozódott a választása. Arra a tanítóra, aki értette a falu világát, gyermek lelkét, a szülőét is. Aki megállt a hazaballagó fáradt paraszt mellett egy szó erejéig. Hallgatta a népi bölcsességeket, följegyezte meséiket, gondjaikat, akihez bajukban fordulhattak. Lámpások - mondta róluk Gárdonyi. Tudták a feladatukat.
    Ez a második tanító férj csak abban különbözött az elsőtől, hogy méhészkedett. Amikor a szolgálati lakást el kellett hagyniuk, helyet kellett keresnünk a méheknek is. Keresgéltek mindenfelé, de itt állapodtak meg Erzsi szülőfalujában.
    Gyerekkoromtól tudom, hogy a tanítók mindenhol méhészkedtek. Jövedelem-kiegészítés volt a soványka fizetés mellé. Aki egy röpke kis időt is eltöltött a méhes házban, soha sem felejti el annak hangulatát: a kaptárokban zsolozsmázó méhek énekét a bent szorult melegben, a réseken áttörő fénypásztákat a benne keringő porszemekkel, nem feledheti a méz illatát, az öreg asztalt, amin szerszámok és könyvek sorakoznak; azt a békességet, aminek csendjében minden végiggondolható. Menedék és alkotóműhely. Elkalandozó gondolataim mögött újra hallom Erzsi hangját:
- A tél nehéz. Attól félek - tér vissza napjaihoz Erzsi. Az északi szél behúz, kiviszi a kályha és konvektor melegét. Meg kellene az ablakot javíttatnom. Erre a kis időre? – húzza föl a szemöldökét. Nagyon vágyom egy meleg szobára. Olvasok, amennyit lehet. Könyvtárnyi irodalmon vagyok túl. Most a kislánykorom íróit keresgélem, Kosáriné Réz Lolát. A szüleimmel lehetett egyidős. Rá vágyom. Mosolyog. Aki tud, hozzon Réz Lolát!

    Szedelőzködünk. Az idő észrevétlenül elszállt. Őt is viszi vissza az autó. Mindössze egy kilométer a faluja a Répce gyaloghídján át, ahol a kaszálón lepkék szállnak virágról virágra. Unokáim Pillangós rét nevet adták neki. Az autó itt nem tud átmenni, ezért elkerül a régi malom romjai felé, ahol a Répce új hídján Erzsi is hazaérkezik. Erre a falvak közel vannak egymáshoz.

2010.