Balatoni mozaik

    Messze vannak már a balatoni nyaraink. Nehéz emlékeit összerendezni egy elfogadható mozaikká. Húsz évig nyaraltunk egy tanácsi telken a berényi tóparton. A faházat magunk építettük Levittük nélkülözhető és kapott fekhelyeinket, kiegészítettük néhány színes tárggyal, s megkezdtük hosszú nyaralásainkat. Gyermekeink itt szocializálódtak a félnomád vízi élethez. Itt fogadtuk barátainkat és rokonainkat, meg azokat, akiket a víz véletlenül hozott hozzánk.
    A kis ház elé nagy, kővel kirakott teraszt töltöttünk fel a tómederből. Peremére virágot ültettünk. A bal sarkába letűztünk egy szomorúfűz ágat. Gyökeret eresztett. Lányainkkal együtt serdült, növekedett. A nagy tó selymes vize simogatta a terasz köveit, vagy megvadulva átcsapott felette, és hosszú hullámai az ajtónkat verték.
    Egy alkalommal vízben vergődő csónakost pillantottunk meg az ablakból. Birkózott, de nem tudta legyőzni a hullámokat. Férjem a segítségére indult. Együtt tolták ki a vízzel, iszappal tele csónakot. Tartanunk kellett az ajtót, hogy a szél le ne tépje, amikor beléptek a házba. Negyvenes, szemüveges férfi állt előttünk csöpögő ruhában. Aktatáskájából és cipőjéből szivárgott a víz. Fejére csomókban tapadt a ritkuló haja. Szemüvegét levette, mert nem látott rajta át. Méltatlan helyzetét felmérve mi, lányok eltűntünk a hálófülkében, amíg a férjem rátukmálta a száraz melegítőjét.
    Teavizet forraltam, kenyeret pirítottam, tejföllel, fokhagymával, sajttal megbolondítottam, hogy oldódjon a kínos helyzet. A víz hozta vendégünk nem tartozott a szószátyárok közé. Egyedül élő, saját törvényeinek engedelmeskedő személyiségnek tűnt. Kerestük a közös témát, lassan találtuk meg. A fotózás szépségében, örömeiben azonos nevezőre talált a két férfi. Kint még dörgött és villámlott, zajongott, tombolt a Balaton. Látogatónk már meg sem lepődött, amikor a kis nappali kényelmetlen díványára megágyaztam neki. Ha már ennyire a fogságunkba esett, járt neki az éjszakai pihenés is.
    Frissen mosdott, gyönyörű reggelre ébredtünk. A vihar nyomait még viselte a terasz, a megdőlt szárú nádas, a borzolt tollú vízicsibe nép. A tó, mint Poszeidon alvó gyermeke feküdt előttünk békés szuszogással. Emberünk a férjemmel a csónakot tisztogatta. Zavartan köszöngette vendégszeretetünket. Leírta a címét, amit elveszítettünk. Valószínű ő is így járt a miénkkel. Nem jelentkezett soha. De ki szeret visszatérni balszerencséjének és esendőségének színhelyére?

*

    Az a szóbeszéd járta Balatonberényben, hogy átellenben, Vonyarcvashegyen, Ezredeséknél kitűnő bor kapható. Térképet is adtak, hogy könnyebben megtaláljuk a nedű forrását. Nem voltunk elvetemült borisszák, valamennyi nekünk is termett odahaza. Inkább a kirándulás vágya hajtott bennünket, ismerkedés az északi parttal. A kötelező felszerelkezés után vitorlásba szálltunk a szomszéd családdal.
    Minden tökéletes volt. A napfény, a kék ég és víztükör, a hófehér vitorla teljesen olyan volt, mint a képeslapokon. A szélirány a legmegfelelőbb. Vidáman kötöttünk ki a vonyarci strandon. A gyerekeket a parton hagytuk, hogy őrizzék a vitorlást.
    Szuszogtunk a nagy hőségben felfelé a kaptatókon. A nap tűzött, törölgettük a homlokunkat. Végre megtaláltuk a táblát: "Bor kapható". A drótkerítésen belül a gyümölcsfák alatt apró, ácsolt asztalkák álltak öreg székekkel vagy rönkökből fűrészelt ülőkékkel. Egy üres asztalt még találtunk. Fönt az öreg ház ámbitusán, egy széles padon ült az Ezredes. Nagyon öregnek láttam. Pergamenszerű sárgás bőre, hófehér haja megerősítette ítéletemet. Második világháborús tiszti kabát volt rajta a nagy hőségben. - A cég reklámja - mondanánk ma.
    Anakronisztikus alakja sajnálatot keltett bennem. Mi lesz, ha kapatos emberek céltáblájává válik? Utólag sem hiszem, hogy megtörténhetett is valaha. Nem történhetett meg, mert a felesége könnyű léptű őrangyalként ott igyekezett az asztalok között. Nagyon szép lehetett régen. Kékfestő magyaros ruhában hordta gyönyörű üvegkorsóiban a pincehideg bort. Halk volt, disztingvált, kedves. Lénye kizárt minden ordenáré megnyilvánulást.
    Asztalunkhoz is eljutott hűvös kancsójával. Az üveget a hőség opálos páraréteggel vonta be. Mögötte aranysárgán gyöngyözött a bor. Nagyon szomjasak voltunk. Illetlenül gyorsan megittuk, és újabbat kértünk. Nem számoltunk az erejével. Fejünkbe szállt, lábunk nehezült, jobbnak láttuk fizetni.
    Nagy vidámság közben értünk le a partra. A gyerekhad zajosan futott elénk. Késtünk és ők éhesek és szomjasak voltak. Hanem egyszer csak elhallgattak. Felismerték szüleik valódi állapotát. Jóságosak lettek hozzánk, mint betegeket terelgettek bennünket a kolbászsütő standjához. Valóban már az első hurka-kolbász adag után jobban lettünk, és átvettük a szolgálatot. A gyerekhad sehogy sem akart jól lakni. Szürkülő este lett, mire vitorlát bontottunk.
    Alig volt szél. Talán az út felét tettük meg, amikor a hajónk megállt. Vártunk. A gyerekek vízbe dobták a horgászbotokat. Szédületes kapásuk volt. Sorban szedték ki az angolnákat, keszegeket, sügéreket. A szél még mindig nem mozdult. Szülötteink is elunták a horgászást. Betakaróztak a tartalékvásznakkal. Aludni próbáltak.
    Valaki énekelni kezdett. Danolásztunk egy darabig. Újra csend. Akkor Ili egy Mária-énekbe fogott. Először meghökkentünk, de végigénekeltük. "Téged jöttünk köszönteni. Mária, segíts!" Úgy, ahogy gyerekkorunkban hallottuk a mezítlábas búcsújáró zarándokoktól... Álmos szemmel kerestük a túlparton az apró fénypontot a házunk homlokán. Mindig felkapcsoltuk a villanyt mielőtt vízre szálltunk volna, ha sötétben érünk vissza, legyen irányjelzőnk. Most is látható volt a fény. Egyszer csak megmozdult a vitorlavászon.
    Másnap sokáig aludtunk. Amikor kivackolódtam a teraszra, már ott ült a parton horgászbotjával a Béla nevű nagyközségi pártitkár.
- Későn keltek fel! - szólt oda.
- Elaludtunk - folytattam a társalgást.
- Hallottam, szépen énekeltek.
- Hallotta? - ijedeztem.
- Minden szavukat idehozta a víz - és nevetett a szeme.
A beszélgetésünk ennyiben maradt, és később sem hallottam emlegetni a dolgot.
    A tó ezután is számtalan élmény adott. És akkor még nem szóltam az aranyhidakról, a víz selyméről, a parti fűzek és nyárfák ezüstös leveléről, a pára teli hajnalokról. Megeshetne velem, hogy giccseset irkálnék össze, pedig igazából Egry József balatoni képeit szeretem nagyon.

1992.