Asszonyaink arca
A két asszony életének, akikről a következőkben szólni akarok, több közös
vonása is van. Kevés híján, végigélték a 20. századot. Mindketten azt
vallották, hogy nehéz, de szép életük volt. A mindennapokban pedig jól
ismerik és szeretik egymást. Amikor megemlítettem, hogy kettőjükről akarok
írni, megbecsüléssel és tisztelettel emlékeztek meg egymásról. A különbség
köztük az a társadalmi-gazdasági közeg, ahova születtek, amelyben életük
jelentős részét leélték.
Idős Taródi Lajosné, Róza néni a paraszti világ követe. Kicsi
háza, a Kovács utca végében bármelyik múzeumfalunak megbecsült portája
lehetne. Az apró udvarról nehezen lehet elhinni, hogy valaha gazdálkodtak
is benne. Áll a kerekes kút, az alacsony szín mögött megbúvó istállóban
három tehén és két borjú is volt valaha. A kicsi kamrában még ott van, de
már nem vár szőlőre a betonkád, búzára, lisztre sem a hombár. Tisztes
fegyelemmel őrzik a múló időt. Az udvaron évről évre kihajt a rózsaszín
szirmú virág. Életerős. Az élet élni akar. Bent a házban a régi
bútorok. Róza néni magyarázkodik, én meg gyönyörködve nézem a régi
darabokat. 1902-ben épült a ház, és a következő évben megérkezett bele a
kis Róza. Ma ő Csepreg legidősebb asszonya.
Amikor elmondom, hogy írni szeretnék róla, bizony nagyon
tartózkodó. Fia, menye igazol, hogy minden unokáját tanítottam. Erre
megnyugszik és megered a szava. A legélesebb emlékek a legrégebbiek.
Felragyog az édesanyja alakja, aki úgy özvegyült meg, hogy férje egy
katonai nagygyakorlaton meghalt. Egyedül állt a sírja mellett, mert a
család olyan szegény volt, hogy nem tudtak vele Bicskére elutazni. Nyugdíj
nem járt, de mosni szépen tudott, azzal tartotta el a családot.
A sötét hajnalokon, amikor elment a jobb módúakhoz, a kis
Rózát még megfésülte, aztán kendőt kötött a kislánya fejére, hogy össze ne
kócolódjon a frizura. Hagyta még aludni. Rózácska korán beletanult a
kenyérkeresetbe. Hat éves sem volt, amikor már Schöller uraság majorjaiban
böködte sorstársaival a gyomnövényeket. Östör Antal pallér nagy
emberséggel vigyázta az aprónépet. Este tőle kapták a fizetségüket.
Énekkel csalogatták ki a pénzt. Cseng Róza néni hangja, ahogy a kis verset
felmondja:
Anti bácsi hét óra,
Eresszen bennünket haza.
Messzi van a mi hazánk,
Elhűl a mi vacsoránk.
Ahogy megtanult írni, számolni, hajnalban a környéken
széthordta a Harasztovics pékség zsemléit. Húsz krajcárt vagy ugyanannyi
zsemlét jelentett a háztartásnak. Soha nem volt hiánya. Tíz éves korától
már szolgált. Először csak a szünidőben, aztán véglegesen. A gazdák
emberségéről vegyesek az emlékei. Mégis azt mondja, szép volt a
fiatalsága. A napi robotot feloldotta egy-egy bál, mulatság, kukorica - és
tollfosztók, a vasárnapi séták litánia után a Promenádon. A templomi
öltözéket hazaszaladtak levetni. Vidám kékfestőbe öltöztek, fehér kötényt
kötöttek, hajukat elől besütötték, hátul kontyot raktak. A barátnék
összefogóztak, énekeltek, beszélgettek.
Férjéhez szerelemből ment feleségnek. Hat évet vártak
egymásra. Bérelt földeken dolgoztak, arattak, csépeltek, míg a kis
gazdaságot elindíthatták. Három gyermekük született. A háborút is
átvészelték. Az ötvenes évekre meg jobb nem emlékezni. Most jó a sora.
Féltik, szeretik, vigyáznak rá. Orvos ritkán jár nála. Fájdalmas esemény
Lajos fia elvesztése. Ha egyedül van, őt siratja. A szeme egészen
megromlott. A napok pedig csak peregnek. A Jóisten, hogy milyen hosszúra
nyújtotta az ő életét!
*
Terikét, Zsömbölyi Lászlónét régóta figyelemmel
kísérem. Feltűnt szálfaegyenes alakja, ápoltsága, kora ellenére szép bőre,
dús haja, szabatos beszéde. Ahhoz képest, hogy augusztusban a 90.-be
fordul, képtelen vagyok nénizni. Nevet, amikor mondom neki. Megköszöni.
Összeismerkedésünk az egészségházban történt. A várakozás beszélgetve
mindkettőnknek könnyebb volt. Mivel közös barátokra is bukkantunk,
megígértem, hogy meglátogatom. Most, két év után jutottam el hozzá.
A ház, ahol él a Petőfi utcában, a század első évtizedeiben
épülhetett. Nagy kapuszín alá érkezik a látogató. Jobbról is, balról is
egy-egy lakás. A bal oldaliban ő lakik. A jobb oldali most üres, mert
Szőkéné Márta örökre eltávozott, pedig ő nagyon szerette ezt a nehéz sorsú
asszonyt.
A világosság a kis udvarról érkezik, amelynek jobb oldalán
még egy lakás, lépcsővel, üveges verandával. Kispolgári jólétről vall a
mai állapotában is. A kor ízlését szolgálják a szabályos gruppok,
virágágyások, amelyek körbefutnak a pergő vakolatú falak mellett. A kemény
levelű szegélyvirág pedig görcsös igyekezettel próbálja összefogni ezt az
öregedő világot. Szemben a bejárattal ott a műhely, Terike igazi élettere.
Ráncosak a falak, az ajtók, de akinek van hozzájuk vevőkészüléke, annak
üzennek. Kisvárosi elrendezés, találni ilyent Szombathelyen, Makón, de
Pest külterületein vagy Óbudán is. Mindenfelé elterjedt polgári közízlés
teremtette meg ezt a miliőt. Óvni kellene őket a paraszti világ emlékeivel
egyetemben, akár közpénzen is.
Terike csak nyolc évesen került vissza Csepregre, édesapja
hirtelen halála után. Anyjában nem volt elég erő a család összetartására.
Rokon házaspárokhoz kerültek a testvérek. Őt nagynénje és férje, a Pretlik
házaspár fogadta be. Ezért emlegetik Pretlik Terinek, pedig apja után
Munczi a neve. Itt élt a vegytisztító és festőműhely környékén. Minek is
készülhetett volna, mint a szakma folytatójának? Csodálatos kézügyességet
és figyelem-összpontosító képességet kapott az élettől. Rendkívül erős
akarat csak ráadás volt ahhoz, hogy élete fájdalmas történései ellenére
egy teljes, elégedett életet tudhat maga mögött. Nyolc évesen, apáca
tanítói csodálkozására, már csipkeharisnyát kötött. Minden létező
kézimunka fajtát elkészített. Késő éjszaka is varrogatott. Ezért örült
annak, hogy 1925-ben egy soproni villanyszerelő és a fia villanyhálózattal
látták el Csepreget. Le is írom a nevét, mert áldassék minden fényt hozó:
Schilling János. Na, és hoztak kristálydetektoros rádiót, később
a telepest, fülhallgatóval hallgatták munka mellett a divatos dalokat.
Tudja is minden akkori nagyság nevét. Közben tanulta a vegytisztítást, de
önálló iparossá csak huszonnyolc éves korában vált. Huszonkét éves korában
nevelőszüleitől kapott egy kerékpárt. Kinyílt előtte a világ. A pihenést,
a kikapcsolódást a hosszú kerékpártúrák jelentették. Még a Balatonra is
eljutott.
Később elvégzett egy szabász tanfolyamot, amelynek végén a
budapesti tanfolyamvezető közölte vele, hogy nem a varrógép mellett a
helye, sikeres ruhatervezői pálya várna rá. Ő ennek ellenére itthon
maradt. Azóta a család és a saját ruháit maga varrja. Nevetve meséli, hogy
jól a hatvan fölött beiratkozott egy műstoppoló tanfolyamra Pesten. Vitte
a sokdioptriás szemüvegét, meg a nagyítóját, amelyet a sógornője réz
mozsártörőjével támasztott ki. Bökögetett a csicsergő orvos meg ügyvéd
feleségek között, akik nézték őt, hogy mit is akar ez a vaksi. Aztán az ő
szövetdarabját hordozták végig, mint tökéletes alkotást. Mindent
szeretett, amihez fogott.
A 40 éves szakmai kitűntetése fölött a következő intelem áll: "A
mesterség tisztelete a szakma becsülete". Ő ehhez mérte hosszú, munkás
életét. Sokadik vagyok azok sorában, akik róla írtak. A Kisiparos Újság
1986. máj. 17.-i számából idézek közülük: "Csepregen
- szeretnénk hinni, hogy mások is így érezték, - az iparosok aktivitásán
túlmenően, Zsömbölyi Lászlóné nyugdíjas vegytisztító levezető elnöki
munkája volt az, ami külön emlékezetessé tette ezt a taggyűlést. Jó volt
tapasztalni, hogy miként tartja kézben a dolgok menetét, 76 éves kora
ellenére miként vette ki részét az alapszervezet munkájából, hogy érezni
lehetett; ő nem kapni, hanem adni akar a szervezetnek, az iparos
társaknak... Kívánjuk, hogy ez a szervezet iránti szeretete ne szűnjön meg,
s mind több iparos társ tekintse Zsömbölyi Lászlónét követendő példának."
(1999)
|