AZ ARCOK ÉS ÉLETEK

31. oldal

Asszonyaink arca

    A két asszony életének, akikről a következőkben szólni akarok, több közös vonása is van. Kevés híján, végigélték a 20. századot. Mindketten azt vallották, hogy nehéz, de szép életük volt. A mindennapokban pedig jól ismerik és szeretik egymást. Amikor megemlítettem, hogy kettőjükről akarok írni, megbecsüléssel és tisztelettel emlékeztek meg egymásról. A különbség köztük az a társadalmi-gazdasági közeg, ahova születtek, amelyben életük jelentős részét leélték.
    Idős Taródi Lajosné, Róza néni a paraszti világ követe. Kicsi háza, a Kovács utca végében bármelyik múzeumfalunak megbecsült portája lehetne. Az apró udvarról nehezen lehet elhinni, hogy valaha gazdálkodtak is benne. Áll a kerekes kút, az alacsony szín mögött megbúvó istállóban három tehén és két borjú is volt valaha. A kicsi kamrában még ott van, de már nem vár szőlőre a betonkád, búzára, lisztre sem a hombár. Tisztes fegyelemmel őrzik a múló időt. Az udvaron évről évre kihajt a rózsaszín szirmú virág. Életerős. Az élet élni akar. Bent a házban a régi bútorok. Róza néni magyarázkodik, én meg gyönyörködve nézem a régi darabokat. 1902-ben épült a ház, és a következő évben megérkezett bele a kis Róza. Ma ő Csepreg legidősebb asszonya.
    Amikor elmondom, hogy írni szeretnék róla, bizony nagyon tartózkodó. Fia, menye igazol, hogy minden unokáját tanítottam. Erre megnyugszik és megered a szava. A legélesebb emlékek a legrégebbiek. Felragyog az édesanyja alakja, aki úgy özvegyült meg, hogy férje egy katonai nagygyakorlaton meghalt. Egyedül állt a sírja mellett, mert a család olyan szegény volt, hogy nem tudtak vele Bicskére elutazni. Nyugdíj nem járt, de mosni szépen tudott, azzal tartotta el a családot.
    A sötét hajnalokon, amikor elment a jobb módúakhoz, a kis Rózát még megfésülte, aztán kendőt kötött a kislánya fejére, hogy össze ne kócolódjon a frizura. Hagyta még aludni. Rózácska korán beletanult a kenyérkeresetbe. Hat éves sem volt, amikor már Schöller uraság majorjaiban böködte sorstársaival a gyomnövényeket. Östör Antal pallér nagy emberséggel vigyázta az aprónépet. Este tőle kapták a fizetségüket. Énekkel csalogatták ki a pénzt. Cseng Róza néni hangja, ahogy a kis verset felmondja:

Anti bácsi hét óra,
Eresszen bennünket haza.
Messzi van a mi hazánk,
Elhűl a mi vacsoránk.

    Ahogy megtanult írni, számolni, hajnalban a környéken széthordta a Harasztovics pékség zsemléit. Húsz krajcárt vagy ugyanannyi zsemlét jelentett a háztartásnak. Soha nem volt hiánya. Tíz éves korától már szolgált. Először csak a szünidőben, aztán véglegesen. A gazdák emberségéről vegyesek az emlékei. Mégis azt mondja, szép volt a fiatalsága. A napi robotot feloldotta egy-egy bál, mulatság, kukorica - és tollfosztók, a vasárnapi séták litánia után a Promenádon. A templomi öltözéket hazaszaladtak levetni. Vidám kékfestőbe öltöztek, fehér kötényt kötöttek, hajukat elől besütötték, hátul kontyot raktak. A barátnék összefogóztak, énekeltek, beszélgettek.

    Férjéhez szerelemből ment feleségnek. Hat évet vártak egymásra. Bérelt földeken dolgoztak, arattak, csépeltek, míg a kis gazdaságot elindíthatták. Három gyermekük született. A háborút is átvészelték. Az ötvenes évekre meg jobb nem emlékezni. Most jó a sora. Féltik, szeretik, vigyáznak rá. Orvos ritkán jár nála. Fájdalmas esemény Lajos fia elvesztése. Ha egyedül van, őt siratja. A szeme egészen megromlott. A napok pedig csak peregnek. A Jóisten, hogy milyen hosszúra nyújtotta az ő életét!

*

    Terikét, Zsömbölyi Lászlónét régóta figyelemmel kísérem. Feltűnt szálfaegyenes alakja, ápoltsága, kora ellenére szép bőre, dús haja, szabatos beszéde. Ahhoz képest, hogy augusztusban a 90.-be fordul, képtelen vagyok nénizni. Nevet, amikor mondom neki. Megköszöni. Összeismerkedésünk az egészségházban történt. A várakozás beszélgetve mindkettőnknek könnyebb volt. Mivel közös barátokra is bukkantunk, megígértem, hogy meglátogatom. Most, két év után jutottam el hozzá.
    A ház, ahol él a Petőfi utcában, a század első évtizedeiben épülhetett. Nagy kapuszín alá érkezik a látogató. Jobbról is, balról is egy-egy lakás. A bal oldaliban ő lakik. A jobb oldali most üres, mert Szőkéné Márta örökre eltávozott, pedig ő nagyon szerette ezt a nehéz sorsú asszonyt.
    A világosság a kis udvarról érkezik, amelynek jobb oldalán még egy lakás, lépcsővel, üveges verandával. Kispolgári jólétről vall a mai állapotában is. A kor ízlését szolgálják a szabályos gruppok, virágágyások, amelyek körbefutnak a pergő vakolatú falak mellett. A kemény levelű szegélyvirág pedig görcsös igyekezettel próbálja összefogni ezt az öregedő világot. Szemben a bejárattal ott a műhely, Terike igazi élettere. Ráncosak a falak, az ajtók, de akinek van hozzájuk vevőkészüléke, annak üzennek. Kisvárosi elrendezés, találni ilyent Szombathelyen, Makón, de Pest külterületein vagy Óbudán is. Mindenfelé elterjedt polgári közízlés teremtette meg ezt a miliőt. Óvni kellene őket a paraszti világ emlékeivel egyetemben, akár közpénzen is.
    Terike csak nyolc évesen került vissza Csepregre, édesapja hirtelen halála után. Anyjában nem volt elég erő a család összetartására. Rokon házaspárokhoz kerültek a testvérek. Őt nagynénje és férje, a Pretlik házaspár fogadta be. Ezért emlegetik Pretlik Terinek, pedig apja után Munczi a neve. Itt élt a vegytisztító és festőműhely környékén. Minek is készülhetett volna, mint a szakma folytatójának? Csodálatos kézügyességet és figyelem-összpontosító képességet kapott az élettől. Rendkívül erős akarat csak ráadás volt ahhoz, hogy élete fájdalmas történései ellenére egy teljes, elégedett életet tudhat maga mögött. Nyolc évesen, apáca tanítói csodálkozására, már csipkeharisnyát kötött. Minden létező kézimunka fajtát elkészített. Késő éjszaka is varrogatott. Ezért örült annak, hogy 1925-ben egy soproni villanyszerelő és a fia villanyhálózattal látták el Csepreget. Le is írom a nevét, mert áldassék minden fényt hozó: Schilling János. Na, és hoztak kristálydetektoros rádiót, később a telepest, fülhallgatóval hallgatták munka mellett a divatos dalokat. Tudja is minden akkori nagyság nevét. Közben tanulta a vegytisztítást, de önálló iparossá csak huszonnyolc éves korában vált. Huszonkét éves korában nevelőszüleitől kapott egy kerékpárt. Kinyílt előtte a világ. A pihenést, a kikapcsolódást a hosszú kerékpártúrák jelentették. Még a Balatonra is eljutott.
    Később elvégzett egy szabász tanfolyamot, amelynek végén a budapesti tanfolyamvezető közölte vele, hogy nem a varrógép mellett a helye, sikeres ruhatervezői pálya várna rá. Ő ennek ellenére itthon maradt. Azóta a család és a saját ruháit maga varrja. Nevetve meséli, hogy jól a hatvan fölött beiratkozott egy műstoppoló tanfolyamra Pesten. Vitte a sokdioptriás szemüvegét, meg a nagyítóját, amelyet a sógornője réz mozsártörőjével támasztott ki. Bökögetett a csicsergő orvos meg ügyvéd feleségek között, akik nézték őt, hogy mit is akar ez a vaksi. Aztán az ő szövetdarabját hordozták végig, mint tökéletes alkotást. Mindent szeretett, amihez fogott.

A 40 éves szakmai kitűntetése fölött a következő intelem áll: "A mesterség tisztelete a szakma becsülete". Ő ehhez mérte hosszú, munkás életét. Sokadik vagyok azok sorában, akik róla írtak. A Kisiparos Újság 1986. máj. 17.-i számából idézek közülük: "
Csepregen - szeretnénk hinni, hogy mások is így érezték, - az iparosok aktivitásán túlmenően, Zsömbölyi Lászlóné nyugdíjas vegytisztító levezető elnöki munkája volt az, ami külön emlékezetessé tette ezt a taggyűlést. Jó volt tapasztalni, hogy miként tartja kézben a dolgok menetét, 76 éves kora ellenére miként vette ki részét az alapszervezet munkájából, hogy érezni lehetett; ő nem kapni, hanem adni akar a szervezetnek, az iparos társaknak... Kívánjuk, hogy ez a szervezet iránti szeretete ne szűnjön meg, s mind több iparos társ tekintse Zsömbölyi Lászlónét követendő példának."

(1999)

T. Molnár Zsuzsanna

Gyalogösvényeken