Mária mesél

    Vannak emberek, akiknek megadatott a gyors kapcsolatteremtés képessége. Különleges bizalom él bennük, ami alkalmassá teszi őket a kitárulkozásra, a gondolatok megosztására. Nem fecsegnek. Fontosakat mondanak önmagukról és a világunkról. Csak jelezz a szemeddel, és megindul a szó. Ne szakítsd félbe, csak hallgasd!
    Simándi Béláné Újfalussy Máriáról már írtam a várossá válás idején. Kértem, látogasson gyakrabban haza. Jön is nagy szeretettel. Ilyenkor odaadó hallgatója vagyok. - Mi hoz haza? - kérdezem. - A gyermek - és az ifjúkor élménye nagyon erős kötőanyag. Engem is ide tapasztott Csepreghez, Kőszeghez, Sopronhoz. Beépültek felnőtt életem történéseibe.
    Csepregen születtem 1919-ben, a kommün évében. Anyám a budapesti Mária Terézia Kórház ápolónője volt, ahol a háború utolsó évében beleszeretett a szép szál sebesült katonába, Újfalussy Lukács kiskunfélegyházi szűrszabóba. Ez az én életem kezdete. Anyám hazajött, hogy itthon szüljön meg. Néhány hét múlva visszautazott velem, hogy együtt legyen a család. Pesten azonban nem volt élelem, hiányzott a tej. Három hónapos voltam, amikor felkerekedett, hogy újra Csepregbe hozzon. A sárvári átszállásnál kiütöttek a kezéből. A rohanó tömeg rugdosott előre, gurultam, csapódtam a lábakhoz. Anyám elájult. A tizenhárom éves nagybátyám négykézláb indult el, hogy az állomás porában megkeressen. Csupa rúgás és horzsolás volt, mire elért. Rajtam egy karcolást sem találtak. Megvédett Valaki és a nagykendő.
    Tizenöt évig ápoltam a bácsikámat élete utolsó szakaszában, mert megmentette az életemet. Aztán anyám Csepregen hagyott a nagyanyámnál, négy évig nem tudtak eljönni értem. Nagyanyám, özvegy Edőcs Mihályné élete külön fejezet. Kálváriája onnan indult, hogy nagyapám állatokat adott el Szombathelyen. Hazajövet, Söpténél leütötték és kirabolták. Soha nem lett meg a gyilkosa. Hat gyereket hagyott maga után. A legkisebbik nyolc hónapos volt. Kenyérkereső a tizennégy éves nagybátyám lett a nagyanyám mellett. A Klug-téglagyárban vetették a téglát. Egy ünnep előtti napon a fiú belefulladt a téglagyári tóba. Az öt gyerek, ahogy cseperedett, tíz évesen már idegenek szolgálatára kényszerült. Anyám is Bükön szolgált, majd Kernyánszkyék varrodájába került. Így lehetett a háború idején kórházi varrónő majd ápolónő.
    Ami gyengédséget gyermekként kaptam, az a nagyanyámtól érkezett hozzám. Az szeretetéért jártam vissza, ameddig csak lehetett. Nagy szegénységben éltünk, de nem éreztük a terhét, mert el tudta felejtetni a bajokat. Anyámmal később sem alakult ki olyan bensőséges kapcsolatom, mint vele. Anyánk pattogó, temperamentumos asszony volt, és mindent megtett értünk, de soha nem gondolt arra, hogy szeretetét valamilyen formában a gyermekeinek kimutassa. Egyszer puszilgatott meg öt éves koromban, amikor a babámat ellopták.
    Később Kőszeg lett életem színtere. Apám a rendőrségre került, ahol az útleveleket és a határátkelő igazolásokat rendezte. A domonkosokhoz jártam iskolába. Hatalmas szereplési vágy hajtott. Színésznő akartam lenni. Trianont sirató szavalataimmal sokszor megríkattam a hallgatóságot. Ha visszajövök a városba, minden kő, öreg fa, öregember a gyermekkoromról mesél. Nem tudok betelni vele.
    Aztán Sopronban a tanítóképző következett. Az Orsolyákhoz jártam. Meghatározó alakja volt ezeknek az éveknek az egyik apáca tanárnőm, gróf Károlyi Mihály nővére. Ragyogó szellemiségét a kolostor regulája sem törte meg. Gyakran kérdezgettem magamban, hogy vajon miért lett apáca. Úgy gondoltam, mert nem volt szép. Talán azért, hogy a kikosarazástól megkíméljék.
    Nőiességét azonban itt is megőrizte. Arcával ellentétben nagyon szép lába volt. A hosszú apácaruhát néha derékban felhúzta, hogy látható legyen. Máskor meg francia parfümillattal jött az órákra. Ilyenkor felragyogott az osztály, és télen is kisütött a nap, s azon igyekeztünk, hogy megsejtsünk valamit múltbéli életéről. A parfümös órák után napokig nem láttuk. Cellafogságban elmélkedett ilyenkor a női hiúságról. A rend feloszlatása után egy kis Pest melletti faluban élt. Élete végéig látogattam. Már nyolcvanon felül volt, amikor azzal lepett meg, hogy kissé felhúzta a pongyoláját, és azt mondta: - Ugye, még mindig szép a lábam? Nem lehetett nem szeretni! Az elbeszéléseinek köszönhetem, hogy gróf Károlyi Mihály számomra csak Misi lett. Ha elmegyek Pesten a szobra előtt, mindig odabiccentek neki: - Szerbusz, Misi!
    A nyarakat, a téli szüneteket Csepregen töltöttem. Nagymama halála után Domján cipész mesteréknél, nénikém új családjánál: iparos bálok a Wágneréknél, séták a Promenádon. Itt ért el az első szerelem, amelynek emléke a mai napig kísér, és beleszólt későbbi életembe is, pedig a kézfogásnál messzebbre nem jutottunk. Gyönyörű kapcsolatunkat szétszedte a második világháború és az emberi kicsinyesség, Csodálatos, nagyműveltségű férjet kaptam az élettől: költő és újságíró volt, mellette szerető apa és férj. A csepregi emlék azonban nem múlt el soha. Őrzöm nagyanyám, rokonaim, ismerőseim alakjával együtt. Mindig úgy érzem, sokkal tartozom Csepegnek.
    Két éve elhoztam közel húsztagú családomat fiatalságom színhelyeire. Nagy lelkendezésem hallatán megszólalt az egyik unokám: - Szép, szép, mami, de nem tudom, minek kell ez neked annyira? Hát honnan is tudná azt egy mai pesti gyerek?
    Különben említettem, hogy Szabó Dani az én unokám Vámos: Lehetetlen című műsorában? Tudod, hogy van hat színes bőrű fogadott unokám is? Mondtam neked, hogy mennyire jól haladok az életem regényével? Hogy az Európa Kiadó nyugdíjas találkozóján a köztársasági elnök úr megkérdezte tőlem: - Mondja, Mária hogy van a MI KIS VÁROSUNK?

1996