A nyomdászmester
(Mizsur Ádám)

    Új beköltözőként jártam a "városka" utcáit, ismerkedtem az egyik forgalmasabb útjával, közben megláttam egy könyvesboltot. Beléptem, és megkérdeztem az idős asszonytól, meghozatná-e nekem az Arany Sorozat következő példányait. Vállalta. Így minden hónap elején elmentem a kis üzletbe a könyvért, füzetért, írószerért. Valószínű másról is, férjéről is beszélgettünk, mert évtizedek múlva, amikor felhorgadt érdeklődésem Mizsur Ádám nyomdászmester iránt, már nem a felesége arcát láttam magam előtt, hanem a nyomdászét, a középtermetű, vékony testalkatú embert, erős, fekete keretes szemüveggel, ősz bajusszal a szája fölött.
    Most, hogy újra keresgélni kezdtem feljegyzésemben az életéről összegyűjtött adatokat, teljesen megzavartak emlékeim. Bizonytalan lettem halála időpontjában, amely egyértelműen eldöntené, találkoztunk-e valaha. Az anyakönyvesek kikeresték halála időpontját. Megegyezett a jegyzetemben leírtakkal. Nem láttuk egymást soha. Gyermekeit és unokáit azonban ismertem, jegyzetemből az ő szavaikat idézem vissza. Fiát és lányát faggatom. Emlékfoszlányaikból próbáljuk kibogozni a változatos életutat.
- Apánk a Vajdaságban született, Mitrovicában. Nagyapja a napóleoni háborúk után került oda. Ő még a nevét francia helyesírással írta: Miojure-nak. A feleségek generációkon át magyar asszonyok voltak. A mesterségét, lent, délen tanulta, azonban a gyakorlatot az Osztrák – Magyar Monarchia különböző városaiban, valamint a határain túl szerezte meg.
- A papa egyszer azt mondta: "Bejártam az egész világot." – emlékezik lánya, Ércz Ferencné. – Tudtuk, hogy beszél németül, horvátul, szerbül, franciául a magyaron kívül. Művelt volt, és rendkívül pontos helyesíró.
- Csepregre Marcaliból került, ahol nyomdája volt 1920-ban – folytatja Mizsur Endre. – Fia halála után, elvált első feleségétől. Ott hagyott mindent. A csepregi nyomdáját először a Hosszú utcában rendezte be, csak később építette fel Rákóczi úti otthonát a műhellyel együtt. Hetvenezer pengőbe került a felszerelése.
    Csepregre a "városka" központi fekvése, járási székhelyi rangja vonzotta. Szombathely – Kőszeg – Sopron szabálytalan háromszögében az egyetlen nyomda az övé volt. A környék - és a helybeli földbirtokosokat, bérlőket, intézményeket látta el nyomtatványokkal. Készített névjegykártyákat, meghívókat, polgári iskolai évkönyveket, plakátokat, gyászjelentéseket, ezért irodalmi termékek nyomtatásához nem maradt ideje. Az irodalom iránti szeretetét úgy pótolta, hogy a budapesti Riegler Cégtől és a Szent István Könyv Társulattól rendelt könyveknek üzletet nyitott. A boltot anyánk vezette, ahol a diákokat is ellátták felszerelésekkel.
    A továbbiakban megtudtam a testvérektől, hogy 1945 telén és tavaszán nyilas megszállás alá került a nyomda. Titkosan dolgoztak. Szállasi "nemzetvezető és legfőbb hadúr" személyesen ellenőrizte a munkát. Mizsur Ádám pedig egy melléképületbe zárva várt a sorsára. Lánya és fia még kicsi volt, ezért ők is Bontár Ferenc budapesti fotóstól tudnak az eseményekről. Az oroszok közeledtével megsemmisítették, vagy összecsomagolták termékeiket, és a nyomda felrobbantására készültek. Állítólag, Bontár érte el, hogy ez nem következett be.
    Az új rezsim sem bánt kegyesebben Mizsur Ádámmal. Mivel a diktatúrák arca azonos, módszereik is hasonlóak. A nagy értékű nyomdagépek egyikét még 1945-ben, felsőbb parancsra összetörték, a másikat a "csepregi összeesküvés" után szállították el egyéb felszereléssel együtt. A könyvüzlet még a hatvanas évek elejéig működött.
    Az elcsendesedett, kifosztott műhelyt elhagyta a gazda. 1950-ben meghalt. Felesége halála után bezárult a könyvüzlet ajtaja is. Mizsur Ádám a betű mestere volt. Írásom tisztelgés a küzdelmes életút előtt.

(1992)