A fél dió héja

    Mária barátnőm, ha hazajön Vasba, mindig szolgál néhány kedves történettel családja életéből. Legutóbb nagyanyja és Márika nénje esetét mondta el a szegények orvosával, Batthyány – Strattmann Lászlóval.
    Valamikor a 20. század elején úgy alakult az említett család élete, hogy Márika gyengén látónak született, és amikor három éves lett, nem látott szinte semmit. A hatgyerekes özvegyasszony már hallott a herceg - orvos jóságáról, hatalmas tudásáról, a szegények iránti elkötelezettségéről.
    Arról, hogy Edőcs Mihályné miként tette meg az ötven kilométeres utat Csepregből, nem szól a fáma. A lényeg az, hogy odajutott kislányával Körmendre, a herceg elé. Ő a vizsgálat után egy fél dióhéjba tett kenőcsöt adott az asszonynak Márika szemére, és lelkére kötötte, hogy csak elsötétített szobában tarthatja a gyermeket a gyógyulás idején. Nem tudom, hogyan érte el a nagy lelkierejű özvegyasszony, hogy a dióhéjba tett kenőcs hiánytalanul megérkezzen a hosszú útról, lényeg az, hogy megérkezett.
    Az utasításokat az édesanya szigorúan betartotta. Amikor a dióhéj kiürült, a kislány örömmel jelezte, hogy látja a beszüremlő fényt. A nagy élményekre azonban várnia kellett, de az az idő is elérkezett. A gyermek láthatta Isten szép napvilágát, és ebben a fényességben anyjának és testvéreinek arcát, a falusi udvar minden csodáját beteg szeme finom fátyolán át. Az apró kislány táncolt a tyúkoknak, énekelt a virágoknak, köszöntötte a visszanyert világot.
    Márika magas kort élt meg. Haláláig igen erős dioptriás szemüveget hordott. Özvegyember felesége lett, és hűségesen ápolta férje tébécés kisfiát, aki nyolcvan évesen ma is él. Úgy látszott, hogy a csodák folytatódtak az életében. Mivel az olvasás a szemüveg ellenére is nehéz volt számára, ezért férjétől rádiót kapott. Segítségével műveltségre, tájékozottságra tett szert. Élete végéig segítőkész ember maradt.
    Mivel a herceg-orvos boldoggá avatása folyamatban van, előkívánkozott a történet.
   Barátnőmnek ritkán lehet újabb adalékkal szolgálni, most mégis sikerült, mert férjem családjának is volt története a hercegi házról. Anyósom egy tizenhárom gyermekes városházi írnok családjába született Szombathelyen. Bizony nem volt könnyű az életük. A lányok, amint kikerültek a vasvári zárdából, ahol tanulmányi alapítvány tettek a részükre, bizony dolgozni igyekeztek a 20. század első évtizedeiben. Anyósom legfiatalabb nővérét a vasvári anyák ajánlották be a körmendi kastélyba egy nyári szünidőre, amolyan nevelőnő palántának. A hercegi házban a legkisebbeket bízták rá, akiket kerékpározni, úszni, labdajátékokra tanított, miközben maga is önfeledten játszott, hiszen nem töltötte még be a tizenötödik évét.
    Tapasztalatokkal is gyarapodott. Szigorú nevelés folyt, és nagyon kemény elvárásokkal kellett szembenéznie Batthyány herceg gyermekeinek. A ruhákat foltozták-javították, a harisnyákat stoppolták, és a legnagyobb természetességgel viselték a herceg-orvos fiai, lányai. A hétköznapokon az étkezés puritán volt, és a terítés is ehhez igazodott.
   Nagynénink elbeszélése nyomán megdőlt bennünk az az állítás, hogy az arisztokrácia pazarló, dologtalan, szociálisan érzéketlen, pedig az ötvenes-hatvanas években egyebet sem lehetett hallani róluk.

(1995)