Az idő áll és vár miránk

    Az embert életének egy bizonyos szakaszától kezdi érdekelni az Idő. Talán nem is metafizikai és csillagászati értelemben megfogalmazott idő, hanem saját egyéni életére szabott folyton növekvő éveinek a száma. Nálam a felismerés első villámcsapása harmincadik születésnapomon ért. Már kora reggel haragba lettem a világgal. Elhatároztam, hogy nem is gondolok rá.

    Feldúltam a lakást, reggeltől szürkületig üldöztem a porpamacsokat, a legyek nyomait, a szőnyeg foltjait, hogy felejtsem létezésem nagy tragédiáját. A haszna megvolt. Kimerülten aludtam el, feledve minden filozófiai eszmefuttatást. A férjem sem köszöntött meg. A felfordulásban elmaradt. Másnap normálisan keltem. Elmúlt a félelem. Tudomásul vettem a koromat és a lépkedő időt. Most túl a hetedik x-en, nem lennék őszinte magamhoz, ha nem ismerném el: bujkál bennem szomorúság emiatt. Ki kell békülnöm az élet rám váró törvényszerűségével.
    Jacob Koch megfogalmazása az időről metafizikai szemléletet takar: "Az idő nem jön és megy: áll és vár miránk. Mi azonban az időben élünk: felhasználhatjuk jól, értéktelenül vagy bűnösen. Kezünkben a döntés, rajtunk a felelősség."
    Johann M. Sailer is az előzőt támogatja, amikor azt írja: "Jól használd fel az idődet! Értékessé csak az lehet, aki akar. Ám a legtöbb ember elsüllyed a középszerűségben. Nem erőlteti meg magát, nem használja fel az alkalmat, nem ismeri fel a pillanatot. Jobb alkalomra, szerencsésebb időpontra vár – és ebben a tétlen várakozásban elvesztegeti erejét, képességeit, idejét."

Nincs hozzáfűzni valóm, mindenkinek szól.