Naplóféle (részletek)

Esik a hó

    Ez önmagában nem lenne esemény. A tél tartozéka. Évek óta egyre ritkább vendégünk. A néhány centis fehér réteg óriási zűrzavart okoz. Összecsúsznak az autók, lefagynak a vasúti váltók, s odafönt nem indulnak a repülőgépek. Reklamációk, reklamációk, elégedetlenség, vita. Türelem sehol.
    A kertben nyugalom. Magot keres az etető körül a madár. Az ablak felfogja a csiripelők hangját, de tudom, hogy ott zajonganak, kapkodják fázós lábukat a hóban, billentik apró szárnyaikat. Elégedettek, ha búvóhelyet találnak. Ösztönösen érzik, hogy eljön a tavasz. Csak a macska ne jöjjön váratlanul!

Nyugalom percei

    Régen volt, hogy ennyire pihentetően aludtam el ebéd után. Ünnep volt, megengedtem magamnak a luxust. Néhány sor olvasása után letettem a könyvet, és magam sem tudom a perceket mérni, álomba zuhantam. Nem gyógyszer, csak a délután nyugalma altatott el testet, agyat pihentetően. Álom nem járt vele, de a tudatalattim csitítgatott, hogy nagyon jó nekem ez a különös állapot. Vissza-visszavitt a nyugalmat hozó semmibe. Csend, puha meleg vett körül. Karácsony másnapja volt. Megköszöntem a Magasságosnak és a családomnak ezt a ritkán tapasztalt testi-lelki nyugalmat.
     Életem egy hosszú szakaszában nem tudtam álmodni. Egyszerűen elmaradtak a rám törő kusza képek, amelyek időnként örömet jelentettek, jó érzéssel ébredtem, máskor olyan félelmetesek voltak, hogy verítékezve törtem át magam az álom és az ébrenlét határvonalán. Már ismét álmodom, de reggelre kelve nem tudom összerakni az álombeli történéseket. Kitörlődnek a reggeli fényben. Nem is keresgélek utánuk. Nagyon ritkán azonban olyanokat idéz fel a tudatom, olyan képek tolulnak elém öntudatlanságom mélyéből, hogy megjegyzem azokat örökre.