Emberes hónapjaim

Szeptember

Indulj, Kicsim!

    Régóta készültél már a kuckós óvodából ide, a zsibongó, tanítós világba. Lett rózsaszín táskád, tornazsákod, ceruzád, vagyis minden, ami az induláskor kell. Most itt állsz a hatalmas aulában, fehér blúzban, sötét szoknyában, két nagylány fogja a kezed. Az utolsó sorba kerültél. Mindig szerény voltál. Zsongás, szavak, sóhajok. A gyerekhang, a gyereksóhaj elvegyül a felnőttével. Várakozunk.
    Himnusz, vers, igazgatói beszéd. Hozzád és társaidhoz szól elsősorban. Még nem szoktál hozzá a nagy szavakhoz. Látom, hogy nem érted, a többiek sem. Suttognál valamit az előző sorban álló társadhoz, de nem tudsz, pedig jó lenne, mert a torkod nagyon kapar. Érzed, hogy sírni nem szabad. Sápadtabb vagy a szokottnál. Fogják a kezedet, de egy negyed fordulattal felénk fordulsz, ránk találsz, tekintetünk összetapad. Apád szeme könnyes lesz. Hátrább lép, hogy ne lássam. Megérzi a magányodat.
    Mozdul a tömeg. Indulás az osztályokba. Tódulunk a nyomotokba. A hátsó sorból nézzük a történéseket. Helyfoglalás a kicsi padokban. Te megint az utolsó helyre ülsz egy nagyon barna bőrű kislány mellé. Szorgoskodnak a fiatal szülők. Összegyűjtik a könyveket, a tanító nénid asztalára teszik. Perceken belül rend van. Ő veszi át a szót.
    Búcsúzóul megérintjük a vállad. Jelzel, hogy menjünk csak. Már a tanítódra figyelsz, a szemed rátapad. Kizáródunk ebből az apró világból. Még nem tudod odabent, hogy a kötelességek útjára léptél. Visszaút nincs. Rajta, indulj, Kicsim! Tedd a dolgodat!

Október

    Hetekkel ezelőtt jelezte, hogy jön. Zord tekintettel, ráncolt homlokkal érkezett. Dühöngött, hideget fújt, esőt zúdított. Sáros szoknyaalját végighúzta a tájon. Ijedten kapkodtuk ki a kabátokat a szekrényből. Befűtöttünk. Ez végleges? - kérdezgettük egymástól.
    Aztán ezen az októberi vasárnapon háromszázhatvan fokos fordulatot tett az öreg hölgy. Mosolyra fakadt. Fölcsippentette szoknyája alját, hogy amerre vonul, a lila kikericsek épen maradjanak. Finom fények eredtek a nyomába, vibráltak, elterültek a gyepen. A sárga, a zöld ezer színben játszott. Az alma pirosan bukkant elő a levél mögül. Hangtalanul hasadt a dió burka, puhán hullott a fa alá.
    Kedvünk is sokasodott a hegyoldalban. Nénje piros csipkebogyót gyűjtött. Dióért hajlongtak unokáim. Serénykedtek, mert nagyapjuk versenyt hirdetett. Öt dióért egy gesztenye járt. Piros almát szedtek a kosarakba. Óvodás dalokat csalt elő belőlük a sok gyümölcs és a munka öröme. Hangjukat átvette a horgásztó, és vitte a túlsó partra. A nap szelíden csúszott az erdő mögé, lassan szürkévé vált az iménti ragyogás. Sorakozott az aprónép. Számolták a diót. Nagyapjuk osztotta a gesztenyét és az igazságot. A kisebbik sem bömbölt, mert nem ő szedett legtöbbet.
    Az ősz még ott ténferegett mögöttünk, csak akkor indult el a dombtetőre, amikor a fények egészen eltűntek az erdő mögött, és a szabad tűzrakóban fellobbantak a lángok. Vaslapon sült a jutalomgesztenye. Nézte egy ideig a tűz körül állókat, kicsiket és nagyokat, láng világított arcukat. Milyen boldogok - gondolta, - és nem kell hozzá sok, csak fény és meleg.

November

    A gyümölcs bekerült a pincékbe, raktárakba, hogy ízével, illatával az élőket szolgálja. Október is irányt változtatott, már jó előre ott serénykedett a sírkertekben. Sárga-barna leveleket terített a november elé, kibontogatta a krizantémok szirmát, üzeneteket suttogott az élők fülébe: - Ne feledkezzél el, várnak odakint, akik éltek és voltak, akik szerettek, akiket egykor te is szerettél.
    Megindulnak az érzékeny szívűek, a frissen gyászolók, a hétköznapok mogorvái és közömbösei, az örök feledékenyek is a temetők felé. Megtelnek a dombháti, kis falusi sírkertek, éppen úgy, mint a városi nagyok. Családok, rég nem látott rokonok találkoznak a fellobbanó gyertya fényénél. Az emlékezet is visszakanyarodik az eltűnt időkhöz.
    A világ népeinél mindenütt megtalálható a halottak tisztelete, ha eltér is annak a módja a másikétól. Összefügg az elődök, az ősök tiszteletével. Mekkora méltósággal, belenyugvással vette tudomásul a régi paraszti világunk az e világból való eltávozást, a megváltozhatatlan emberi sorsot!
    Megsiratták halottaikat, aztán tették a dolgukat, mert az életnek mennie kellett tovább. Az élet volt az erősebb.
    Sokféle temetőben jártam. Erdélyi falvakban és a Szeret partján Moldvában is. Meglepődtem, hogy a sírokon magas a fű, korhadnak a fejfák, a kopjafák. A kaszálás majd megtörténik a holtak napjára, hogy jól körbe tudják venni a sírokat, ki-ki a magáét. Értem őket. Nem rendetlenség, nem szeretetlenség munkál itt, hanem ősi hit- és hiedelembéli dolgok, amelyekhez, nekünk, erre élőknek nincs meg a tudásunk.
    Felénk ápoltak a temetők, sok a virág, és hűvös méltósággal ragyognak a holtak fölött a márvány emlékművek. Érdem sem kell hozzá, csak pénz. Szívemhez nőttek a bezárt temetők, ahol mindent benőtt a borostyán, egyformán kúszik a hajdani gazdaghoz és szegényhez, magával rántja a kőoszlopokat és a porladó fakereszteket. Csend, végtelen csend. Kevés a látogató, de november elején még itt is fellobbannak a gyertyalángok, hogy emlékeztessenek az örök törvényre és a halál után is tartó szeretetre.

December

    Milyen gazdag ez a hónap! Tele van várakozással, legendával, hiedelmekkel, kiszámíthatósággal és kiszámíthatatlansággal. Fenyők illata lengi be otthonunkat, amikor kitesszük az asztalra, ajtóra az adventi koszorút, a következő heteket szimbolizáló négy gyertyával.
    Összeállítjuk az adventi naptárt, hogy a gyermek naponta találjon benne ajándékot. Mekkora öröm, hogyha van gyermek! Értük éltetjük december legendáit, a nagy szakállú Mikulásét és a gyermek Jézusét is. Mindenkinek van Mikulása és Jézuskája, a nem hívők gyermekeinek is, mert eltörölhetetlen igazságként hallja társaitól a létezésüket. Melyik szülőnek lenne szíve a kis embert megbántani, a csodától megfosztani? Akad néha ilyen is.
    Aztán ott a tél! Várjuk a havat, az esztétika élményt, a sötét, szürke dolgokat beborító fehérséget. Várjuk a tüdőt tágító tiszta, friss levegőt, a gyermekes hancúrozásokat, a hógolyózós délutánokat.

Szép romantika!

    Kérdezd meg azért magadtól, egy nyugodt pillanatodban, hogy ebben a legendákkal, csodákkal bűvölő fehér hónapban, mire vár a szegény, a válságok kisemmizettje, az utcán alvó, a durvaság miatt otthontalanná váló asszony, gyerek! Mit gondol, ha az utcáról nézi, hogyan gyullad fel szerencsésebb embertársainak ablakában a karácsonyi gyertyafény?