Európa közelében - Repterek

Anno 1996

    Számomra Schwechat a kilencvenes évek elejéig csak egy csatamezőt jelentett, ahol 1848 októberében népfelkelőink elvéreztek, illetve futni kényszerültek, tehát csöppet sem lelkesítő pozitív eseményt vagy helyet. Trabantunkkal Bécs felé igyekezve fedeztem fel, hogy a táblák arra jelzik az osztrák főváros repülőterét.
    Aztán lányom egy amerikai ösztöndíjat kapott, ennek révén lassan hozzászoktunk a Feri-hegy I. és II. termináljaihoz. Egy alkalommal azonban csak tizennyolc órás késéssel szállt fel New York-i gép, és Londont és Bécset érintve Schwechaton földet ér.
    Kétségkívül voltak tanulságai számunkra ennek a ténynek. Az első talán az volt, hogy arrafelé sem minden tökéletes. Ha valami elromlik, ott is nagyon elromlik. A másik az volt, hogy idegenben nagyon össze tudunk mi magyarok tartani. A lányom barátai és kollégái óránként hívtak bennünket, hogy mi várható a reptéren. Sikerült nálunk a családi izgalmat alaposan fönntartani, de átkozottul jól esett, hogy soha nem látott emberek törődnek vele és velünk. Tőlük tudtuk meg, hogy lányunkat hol és mikor várhatjuk.

    Egy osztrák ismerősünk vitt bennünket Schwechatra, mert a Trabant kicsinek bizonyult a fogadóbizottság és a hazatérő számára. Már messziről láttuk az ezüstös testű gépeket. Kényelmesen elnyúltak a hatalmas zöld térben. - Talán éppen itt verték a mieinket - vettem elő kissé ellenséges nézőpontomat, mert nem akartam mindjárt az elején elájulni a szomszéd zöldebb kertjétől. Lassan azért bekövetkezett. Az emeletes garázzsal kezdődött. Feri-hegyen csak beálltunk a kicsi sárgával a kocsi csodák közé a szabadtéri parkolóba. Itt meg a nyolcadik emeletre irányított minket egy automata jegyváltó. Elnézegettem volna a szerpentinen sorjázó kocsikat, de családom betessékelt egy liftbe, amelyből az érkezési oldal fogadóhelyiségében szálltunk ki. A várakozók sokaságába kerültünk.
    Disztingvált halk zsongás fogadta a belépőket. A különböző nyelvek szavai úgy olvadtak össze a márványerezetű mennyezet alatt, mint rajzáskor a méhek és rovarok különös hangegyvelege egy virágzó fa felett. Álltunk egy hatalmas emberbolyban európaiak, amerikaiak, ázsiaiak, afrikaiak és mi, kicsi magyar voltunkkal. Ott, abban a tarka emberseregben, a szomszéd ország repterén fogtam fel először a szabadság lényegét, a mindenkinek kitáruló nagyvilág lehetőségeit. Ott, abban a légkondicionált terminálban, a sokhangú zsongásban hihetetlenül jól kezdtem érezni magamat.
    A nyolcvanas évek elején Az Ernst Múzeumban megnéztünk egy NDK-ás képzőművészeti kiállítást. Amolyan szocreál, meg abból kitörni akaró művészek vernisszázsa volt. Csak egyetlen kép maradt meg bennem. A vásznon fodros, piros spanyol ruhák lebbentek az egyre távolodó alakokon. Aláírás: "Minek nekem Spanyolország?" Nekik akkor csak berlini faluk volt, meg sok nehézség árán megszerezhető keleti útlevelük. Akkor szíven ütött a kép címe, és a reptéri jövés-menésben előjött az emlék.
    A várakozók közül könnyen ki lehetett választani az üzletembereket. Kis táblára írták maguk és cégük nevét. A gépek érkezésével fogyott a számuk, de újak is folyamatosan érkeztek. Szülők várták itt gyermekeiket, levelezőtársak a partnereiket, szerelmesek a kedveseiket. Közben kialakult egy közös pantomimgyakorlat: feltekintés az elektromos jelzőlámpára, majd fordulás a megjelölt kapu felé, ahonnan az érkezőket lehetett várni.

    Végre fáradtan, de mosolyogva jött a mi gyerekünk is. Egy kis kézitáska volt a kezében. Kérdésünkre, hogy hol a csomagja, csak annyit mondott, hogy az éjszakai géppel érkezik, mert Londonban nem maradt idő az átrakodásra. Hm! Még csak ideges sem volt! Hogy kipihenjük az izgalmakat, a hosszú álldogálást, beültünk a kávézóba. Ragyogó rend, minden igényt kielégítő elegancia. A kapucíner és a frissen centrifugált narancslé még csak fokozta a viszontlátás jó hangulatát. Amikor a lányom fizetett, gyors összevetést tettem a számla összege és a tanári nyugdíjam között. Nem sokáig dőzsölhetnék belőle, pedig éppen itt érett meg bennem, hogy mindehhez természetes jogom lenne nekem és az enyéimnek. Nekünk magyaroknak is.
    Másnap este Schwechattól száz kilométerre lévő otthonunk előtt megállt a légitársaság szállítókocsija, és hiánytalanul átadták lányom csomagjait. Mindössze azért panaszkodott a két kifogástalan modorú úr, hogy milyen nehezen boldogultak kimondhatatlan nevű helység- és utcaneveinkkel. Ez volt a két nap utolsó tanulsága.