Széthullás

1

    Az eredeti neve nem Petya volt a fiúnak, csak később ragasztották rá, mert egy kiszolgált orosz pufajka védte akkor a fagytól. Hajléktalan sem volt néhány évvel ezelőtt. A kis város egyik szélső utcájában állt a családi házuk. Inkább falusias, mint városi külsővel és környezettel: szoba, konyha, kamra, kis veteményes kert. Viszontagságos életüknek egyetlen biztonsága. A ház kicsi lett idővel az öt fiúhoz és a kishúgukhoz. Nagyobbaknak a kamrából alakítottak egy szobát. Petya és a kis Irénke a szülők szobájában maradt. Ez a két gyerek hasonlított legjobban anyjukra lágy vonásával, kerek csodálkozó szemével. A négy nagyobbik fiú apjuk külsejét örökölte, túlmozgásosságát, ingerlékenységét, dühtől feszülő testét.
    A viszontagságoktól sem mentes, sikerekben szegény iskolaévek után a téglagyárba kerültek segédmunkásnak. A vályog testet gyötrő súlya, az örökös hajszolás, az égetőkemence forrósága volt az oka, hogy öröké szomjaztak, és a szénsavas víz helyett korán rászoktak az italra, ahogy más munkatársaik is tették. Apjukat pedig úgy ismerték, hogy mindig is ivott, és az esti ramazurik hozzátartoztak az életükhöz. Sohasem aludták ki magukat, mert a félelem sokáig ébren tartotta őket, és futásra készen, megfeszült testtel feküdtek közös fekhelyeiken a takaró alatt.
    Ahogy anyjuk mondta, apjuk mindig megtalálta az ürügyet a patáliához. Ordítva söpörte le az edényeket a viaszosvászon abroszról, ha sósnak vagy sótlannak találta a levest, és imbolygó járással, megfeszített ököllel vert szét menekülő gyerekein. Asszonyát kergette, de soha sem ütötte meg, aki mégis riadva menekült a két kisebb gyerek mellé a pokróc alá. Apjuk legtöbbször kirángatta közülük, és a maga ágyába parancsolta, s Petya lélegzet visszafojtva hallgatta, mint csendesedik el anyjuk remegő testén apjuk minden durvasága. Amikor már horkolt, ők is elaludtak. Így tanulgatták már korán az élet dolgait és a túlélést.
    Az asszony a sok gyerek mellett nem tudott munkát vállalni. Felőrlődött a napi gondok között az örökös szegénység, pénztelenség fojtogatásában. Ahogy munkában álltak a fiai, egyik a másik után, oldódtak gondjai, mert leadták a keresetük egy részét, a többit megtartották ruhára, haveri találkozókra. Ittak ők is, korán elkezdték, de még ismerték a mértéket. Legényesnek, felnőttesnek tartották, hogy eljutottak a kocsmapultig egy sörért vagy fröccsért. Nem született meg bennük az igény többre. Hol is láttak volna mintát?
    Anyjuk, amikor a két kisebb is befejezte az általános iskolát, elment a városi munkaügyi központba, és munkát keresett. Valójában egy takarítónői állásra vágyott, de éppen nem volt rá kereslet. A tisztviselő végignézett a kopott, elnyűtt asszonyon. - Lenne egy hely a fő téri vécében. Rendbe kellene tartani – mondta neki. Az asszony hallgatott, fontolgatott. Nem rossz hely, kis borravaló is akad, agitálta tovább. Végül megegyeztek. Első próbálkozásnak jó lesz, védte meg saját döntését.
    Másnap, az első munkanapján, szélesen kitárta az ajtókat jobb és baloldalon, áramoljon a nyári meleg a falak közé. Fehér köpenyt vett magára. Haját megfésülte, elcsatolta, hogy rendezettnek lásson. Leült a kopott fehér karszékbe, és várta a kuncsaftokat. Ezt a kifejezést még nagynénjétől, Jolitól hallotta, aki egy fodrászüzletben dolgozott. Két tolóajtó volt a fülke mellett. Azokon adogatta ki az engedélyezett mennyiségű papírt. Csak félig nyitotta meg azokat, mert úgy érezte, tolakodó lenne, ha bámulná őket, amint szükségükre iparkodnak. Nem kellemetlenkedett, nem macerált senkit a kiloccsant víz miatt, de nem is bizalmaskodott. Ösztönösen ráérzett a szerepére: szolgált. Klórszag és tisztaság vette körül.
    Azelőtt, amikor néha bejutott a város belsejébe, mindig megcsodálta a négyszögletű zöld építményt a téren, aminek sarkai fölött kis tornyocskák díszelegtek, öntöttvas minta futott körbe-körbe. Ilyen dísz volt a házikó mellett álló gömbakácokat védő rácsokon is. Az ajtókon női és férfi figurák igazították el a betérőket. A két ajtó között a betonban kerek vaslap rézdíszítéssel: Alapíttatott 1904-ben. A téren folytonos mozgás, nyüzsgés, az emberi hangok zsongássá álltak össze. Egy rendőr posztolt a kis ház előtt. Időnként körbe járta a teret.
    Irénkét végtelen nyugalom fogta el. Védve érezte magát ebben a csempézett fülkében. A kis tálcán gyűlt a pénz, a két forintosból ritkán kértek vissza. Az itt maradó ötven fillérek az ő lapos pénztárcájába kerültek. Hazafelé bátrabban vásárolt. Egy alkalommal megengedte magának, hogy kézimunkás újságot vegyen, és egy horgolótűt. Leköti magát, gondolta. Kihasználja az üres perceket. Tudta, hogy haza nem viheti az elkészült horgolásokat. Ütött-kopott bútoraikon az ura sem tűrné meg. Ha elkészült egy, színes papírokra tűzte, és felrakta a falra. Egyszer bepillantott egy nő a fülkébe, megkérdezte, eladók-e. Ezután még szorgalmasabban mozgott a keze. A nyugalom, a félelemmentes órák kihozták belőle a szép utáni vágyat és egy rejtett képességet. Gyönyörű munkák születtek keze alatt. Úgy érezte, hogy megfogta az Isten lábát ezzel az állással. Legalább a nappalai jók. Eleinte a gyerekek szégyellték, hol dolgozik az anyjuk, de látták rajta a változást, hogy jobb a kedve, kisimultak a vonásai. A kis Irénke nézett be hozzá szívesen. Petya szintén bedugta néha a fejét, rávigyorgott, aztán továbbállt. A nagyobbak is megbékéltek.
    Az esték azonban rumlisak voltak, mint mindig. Az ura egyre bolondabb lett. Nem nézte jó szemmel, hogy eljár, munkája van, ha csak keveset, de pénzt visz haza. Egyszer aztán okot keresett, hogy verje. Trágár szavakkal illette. A fiainál betelt a pohár. Ahogy ismétlődtek az alkalmak, elhatározták, hogy visszaütnek apjuknak. Aznap, mint mindig, ittasan ért haza, lesöpörte az edényeket az asztalról, elindult ököllel a felesége felé. A fiúk körbeállták, kérlelték. A férfi ütni kezdte őket. Visszaadták az ütést. Petya is ütött, szégyenkezve, de ütött. Verték apjukat, míg egyensúlyát veszítve a konyhakőre nem zuhant.
    Később, ha emlékeik közül előbukkant ez a jelenet, úgy érezték, mintha egy durva, rossz film szereplőit látnák maguk előtt, az öklözők elmosódó arcával nem tudták azonosítani magukat. Anyjuk rémült kis arca, fejét védelmező keze is ott volt az emlékképben, de a felmentés csak nem akart megszületni bennük. Hát idáig jutottak. Itt a külvárosban a férfiak néha megverték feleségüket, de a kenyérkereső apát megütni bűn volt. Reggel egy öregember kelt fel. Inas teste meggörbült, vonszolta magát. A lelke tört össze, mondta Irénke a fiainak. Már nem hatalom a családjában. Valamennyien érezték, hogy semmi sem lesz úgy, ahogy eddig volt. Csend lett, félelmetes csend. Petya beköltözött a fiúk szobájába. Anyjuk oda vitte ebédjüket, vacsorájukat. A srácok igyekeztek minél később hazaérni.
    Egy másik kocsmába tették át a székhelyüket, mert a téglagyáriban nem akartak apjukkal találkozni. Ez egy másféle kocsma volt, mint az öregeké. Ide a fiatalabbak jártak. Nem itták le magukat a sárga földig. A tulaj, ahogy itt mondták, maga erejéből hozta létre, és tartotta fönn a vállalkozást. Beállított egy tévét, sakkot lehetett kérni az asztalhoz a fröccs és a sör mellé.
    Esténként megjelent egy számukra ismeretlen asztaltársaság. Régebben nem látták őket a városban. Derűs, magabiztos férfiak voltak, zakójukra kihajtották az ingnyakat. Keveset ittak, beszélgettek, vitatkoztak a politikáról, a rendszer kimúlásáról. Olyan kifejezéseket használtak, amelyeket itt nem ismertek. Előbb-utóbb rájuk kellett figyelni. Voltak, akik beleszóltak a beszélgetésükbe. Egyre többen kérdezgettek tőlük. Esténként mindig józanabbul és elgondolkodóbban mentek haza. Valami teljesen új világ eljöveteléről beszéltek, mint egykor az apostolok. Többször is megtörtént, hogy fekete bőrkabátos férfiak jöttek, és elvitték őket. Később a nagy autók hangját már messziről megismerte a kocsma népe. Egy idő után újra ott voltak a férfiak, és minden úgy történt, ahogy eddig.
    Nemcsak az ő életük fordulópontja volt az 1989-es év, hanem az egész országé, a teljes keleti tömbé is. Nyáron meghalt a vezér. A kocsmában nézték a búcsúztatását, hogyan hányják magukra koporsója előtt a keresztet a busszal felhozott falusi asszonyok. Az utódok még megpróbáltak haladni a régi úton. Aztán nyáron a főváros befogadta az endékás menekülteket. Ősz elején megnyitották nyugatra a határt. Lehullt a drótkerítés. Novemberben ledöntötték a berlini falat. Tavasszal új erők győztek a választásokon. Kapkodta a fejét a kocsma népe. Változás! Változás! Szép új világ!
    A városi zakósokat nem látták többet. Aztán egy este a tévében feltűnt az egyik. Nézzétek, a pepitazakós! Mufti lett! Aztán a társai is megjelentek a képernyőn. Sütögetik a pecsenyéjüket, kiabálta valaki a hirtelen támadt zajban. Nyár elején egy számukra ismeretlen úr, elvtársat kikérte magának, megvette a téglagyárat. Privatizálták – alig tudták kimondani, folyton elbotlott a nyelvük. A szavuk meg akkor állt el, amikor megjelentek a sárga gépek, a téglaszállító kocsik, narancssárga overálban, hetyke simléderes sapkában a gépkezelők. Gyűlést tartottak az udvaron, és felolvasták annak a húsz munkásnak a nevét, akit első körben elbocsátanak. Gépek váltják fel őket, modernizálás! Egy ideig munkanélküli segélyen lesznek. Munkát majd találnak. Építjük az országot, adott optimista színezetet a helyzetnek a tulajdonos megbízottja.
    Apjuk az elbocsátottak között volt. Került mindenkit. Kint üldögélt naphosszat a ház végében, nehogy megszólítsa valaki. Sötét karikák nőttek a szeme alatt, bőre sárgán világított, teste egyre fogyott. Májzsugor, mondta feleségének az orvos a kivizsgálás után. Későn jöttek, jegyezte meg. El is ment néhány hónap múlva nagy szenvedés után. Feleségétől bocsánatot kért. Talán ezért, talán a régi érzelmek miatt, Irénke nagyon megsiratta és őszintén gyászolta. Fiai szomorúan, lelkiismeret-furdalástól szorongva állták körül a szegényes sírt.
A temetés után a két idősebb felhúzódott a fővárosba, hogy valami munkát találjon. Ritkán adtak magukról hírt. Itthon békések lettek a mindennapok. Az állandó félelem magasan tartotta adrenalin szintjüket, a feszültséget a házban most csendes szomorúság váltotta fel. Kis Irénke kétéves varróiskolát végzett. Otthon szabott, varrt. Anyja nagy támasza lett. Hasonlítottak egymásra, még a mozdulatait is átvette a lány.
    Petya is elkezdte az ipari iskolát, de nem tudta befejezni. Sem a tanulás, sem a beilleszkedés nem ment neki. Lányos arcának idegrángásai, fura kaszáló karmozgása, ügyetlenkedései – mert a kezéből kihullott a szerszám, - az ugratások, macerálások céltáblájává tették. A testileg erős, az otthoni ellenőrzés alól felszabadult kamaszok rögtön kiszúrták maguk közül a gyengébbet, a sebezhetőt, csak az erőset, a vagányt ismerték el kegyetlen játékaik során. Petya nem tudott védekezni, kimenekült az iskolából. Amíg a jó idő tartott, a parkban egy padon töltötte a délelőttöt, aztán hazament ebédelni. Sokáig nem derült ki, hova jár.
    A hideg beálltával kihúzódott a vasútállomásra. Fűtötték a várótermet. A zsúfolt helyiségben alig talált magának helyet. Amikor másnap újra kiment, akkor ébredt rá, hogy a váróteremben üldögélők nem is utazók, csak várakozók. Kevés kivétellel ugyanazok az arcok. Elnyűttek, borostásak, rossz szagúak. Már napok vagy hetek óta itt lehetnek. Petya lassan felfogta, hogy olyan emberek ülnek, fekszenek itt a padokon, a kövön, fejük alatt egy kis batyuval, akiknek nincs tető a feje fölött. Hajléktalanok. Szép új világ! – mondta magának a fiú, ahogy a bátyjaitól hallotta. Minél nyomorultabbul éltek a segélyből, annál többször mondták.
    Hajléktalanok. Megtanulta a szót, ahogy mások is, mert a tévében naponta mutogatták, hogy megjelent egy emberi nívó alatti életforma. Petya érzékeny volt, bántások, napi félelmek között nőtt fel. Tartott ettől a népségtől, mert napról napra izgágábbak lettek, gorombák egymáshoz. Őt is kezdték kinézni maguk közül. Kint a folyosón sétálgatott, vagy a vonatokat bámulta, de önmagának sem tudta megmagyarázni miért, folyton visszatért közéjük.
    Nem tudta, mikor bukik le az iskola mellé járással. Valójában nem érdekelt senkit, hogy merre jár. Anyjuk egyre sápadtabban, fáradtabban ment munkába, nehezen szedte a levegőt. Végül elment orvoshoz, aki azonnal kórházba küldte. Kis Irénkének azt mondták, tüdőrákja van. Hamar el fog menni, ha valami csoda nem jön közbe. - Isten kezében vagyunk - simogatta meg kis Irénke könnyes arcát az idős orvos.
    Temetésére mind hazajöttek a fiúk. Kis Irén falusi vőlegénye ragaszkodott a papos szertartáshoz. Megrendültek. A fiúk könnyeztek, Irénke zokogott, Petyát támogatni kellett, és csendesíteni, mert úgy szűkölt, mint egy gazdáját vesztett eb. Otthon leültek a konyhaasztal köré. A ház, amit anyjuk életében otthonuknak tudtak, rideg és sivár lett. Eddig csak szegényesnek tudták, de most hidegen tátogtak a szobák, hirtelen olyan idegen lett minden, hogy a szívük összeszorult. Mindannyian felfogták, hogy ez a ház, ez a város nem lesz többé az életük része.
    Sürgölődött a jövendő sógor, töltögette a faluról hozott bort a poharakba. Előállt egy javaslattal. Mivel Irénkével hamarosan összeházasodnak, és hozzájuk költözik, a házat el kellene adni. - Vagy hazajöttök? – kérdezte a testvéreket. Ingatták a fejüket, csak Petya nézett kétségbeesve a többiekre. - Velem jössz - mondta a legidősebb bátyja. Vevő gyorsan akadt a házra. Hatfelé osztották a pénzt. Néhány napon belül elrendeztek mindent. Irénke kikísérte bátyjait a vonathoz. Nézte őket, ahogy átmadzagolt csomagjaikkal felszállnak. Húgukról ők sem vették le a tekintetüket. Könnyes szeméből mintha anyjuk nézett volna rájuk.
    A vonat a testvérekkel a főváros felé zakatolt. Gomolygott a füst a dohányzó kocsiban, mint burok, körbe vette őket. Ott ültek egymás mellett szorosan egymáshoz tapadva. Beszélni sem tudtak. Egyik cigarettáról a másikra gyújtottak, azt hitték, elkerülhetik, hogy jövőjükről szót váltsanak egymással. Éltek a véletlenek sodrásában. A legidősebb most mégis azt gondolta, hogy mondania kell valamit, mielőtt a pályaudvaron szétszóródnak.
- Öcsénknek én lettem a gyámja, s megnyomta a szót a hivatalos kifejezésnél. Velünk jön. Pénzét a gyámhivatal letétbe helyezte. Tizennyolc évesen felveheti. Az még másfél év. Most egy nagyobb albérlet kell, ahol hárman lakhatunk, magyarázta. A lakás bérét negyed évre előre kérik. Pénz van rá. Ha valamit tanulni akar, tanulhat. Ha nem, munkát keres magának, bökött fejével Petya felé. Öccsei beleegyezően bólogattak. Petya a felakasztott kabátja alá bújt, mintha álmos lenne. Nagyon is éber volt, a szíve hangosan zakatolt, és soha nem tapasztalt fájdalmat érzett a bal mellkasán.
    Amikor leszálltak a vonatról, az idősebb testvérek kezet ráztak, öccsük hátát megveregették, bíztatták, hogy legyen jó és szófogadó. Ezzel letudták Petya gondját. Ők ketten már külön indultak a kijárat felé, míg két idősebb bátyja és Petya együtt maradt. Néztek a távozók után, kereste szemük a két alakot, akik egyszer még jól láthatóan kimagaslottak a tömegből, aztán elnyelte őket a metró bejárata.

2

    Egy nyolcadik kerületi körfolyosós ütött-kopott emeletes ház volt, ahova Petya bátyjaival megérkezett. Kulcsuk volt az ajtóhoz. Bátyjai külön fizettek ezért a szolgáltatásért. Különben az öregasszony legtöbbször otthon volt, az üveges ajtón keresztül jól látta az érkezőket, nyitotta a mindig zárt ajtót. Szúrós szemű idősebb nő volt, özvegy. A férfiakat gyanakvó tekintettel mustrálta végig, beleszagolt a levegőbe, s ha a dohányfüstön kívül borszagot is érzett, azonnal lamentálásba fogott. A boldogult ura szintén ivott, az lett a veszte. Nem ismert mértéket, szenvedett tőle gyerekeivel együtt. Aztán tíz éve egy teherautó alá került. Nem tudták összerakni az orvosok. Isten nyugosztalja! - tette mindig a szavai után. Nőknek soha nem adta ki a szobáját. Nem bízott bennük. Sok vizet használnak. A férfiak jobban szót fogadtak, és ha nem, akkor kidobta őket. Mindig akadt egy-két jelentkező a külön szobára.
    A fiú, ahogy belépett a bátyjai után az albérletbe, áporodott, soha nem tapasztalt szagokkal terhes levegő vette körül, mintha az elmúlt évtizedek összes étel és emberszaga ebben a szobában gyűlt volna össze, s rakódott le falra, bútorra, állandóvá vált, mozdulni sem lehetett tőle. Késként hasította a tüdőt. Bátyja látta, hogy elfehéredik az arca. Kitárta az ablakot. - Pesti szag - mondta kedvetlenül.
    Petya és a város viszonya nehezen alakult. Nem akartak egymással barátságot kötni. Füle zúgott a zajtól, a csörömpölő járművektől, szeme elfáradt az emberáradatban, a villogó reklámok nézésében. Bátyjai mellett ijedt nyúlnak látszott, aki visszavágyik a zöld határba. Legszívesebben lehunyta volna szemét, hogy az egészből semmit se lásson. Szédült, émelygett, s azt gondolta, hogy legjobb megoldás lenne, ha a nagy szürke égbolt rászakadna. Éjjel furcsa álmok kínozták. Otthon volt Mamánál, aki azt mondta neki, édes kisfiam, Bandika. Érezte a teste melegét. Kiverte magát az álomból, s nehezen fogadta el a valóságot, hogy bátyja háta melegíti, aki megosztotta vele az ágyat. Reggel azt mondta neki, hogy el kell döntenie, hogy iskola vagy munka. Inkább munka, dünnyögte álmosan.

    A munkához való viszonya olyan volt, mint a városhoz. Félelmet keltett benne. A munkahely felidézte az ipariskola műhelyeit, szerencsétlenkedéseit, a gúnyolódásokat. Csinálta volna, amit ráosztottak, de a sikertelenség tudata megbénította. Néha a könnye kijött. Értelmével sem fogta föl a gyors utasításokat, bár rájött, hogy itt mindenkitől gyorsaságot várnak. Mások is morogtak, de az elvárásoknak igyekeztek megfelelni. A fiú próbálkozott, mégis hetek múlva új helyen találta magát. Kísérleteztek vele bátyjai, azután kezdték a türelmüket elveszíteni. Aztán Petya egy őszi reggelen ellenkező irányba indult el, mint kellett volna.
    Egyedül járta az ismeretlen utcákat. Senkit sem ismert. Gyalogolt, nézegetett, olvasgatta az utcaneveket, hogy hazataláljon. Közben tejet ivott, kiflit evett. Pénze arra futotta. Valahogy kikeveredett a Körútra. Talált egy teret, leült egy padra. Itt sokan jöttek-mentek. Nemcsak a padokon, szoborlépcsőkön ültek, hanem a tenyérnyi zöld foltokon is. Mindent árultak, ki pokrócról, dobozból, ki hátikosarakból. Gyönyörű horgolt terítőket látott. Mint a Mamáé, villant eléje anyja arca. Honvágya lett. Melléült egy hozzá hasonló korú srác. Vállas, pirospozsgás, elevenszemű, aki nem tudott nyugton ülni. Megjegyzéseket tett a járókelőkre, az árusokra, végül odafordult hozzá. - Áron vagyok jelenleg! – s jót nevetett hozzá. Rövid idő után már mindent tudott Petyáról. - Megoldjuk, megoldjuk! - bíztatta a fiút. Lángost hozott neki, megetette. Késő délután úgy váltak el, hogy holnap ugyanitt találkoznak.
    Testvérei meglepő gyorsasággal rájöttek, hogy öccsük nem dolgozik. Dührohamot kaptak, s úgy, mint mikor apjukat megverték, teljes indulattal, ökölbe szorult kézzel Petya elé álltak, ordítottak vele, de nem ütötték meg. Mindhármukban felrémlett a régi kép. Petyában a félelem, bátyjaiban a szégyen erősödött fel. Leengedték a karjukat. Gyámja fojtott hangon sziszegte felé: - Ha nem tanulsz, nem dolgozol, ide többet nem teszed be a lábad! Petya azon az éjjel a padlón aludt, s elhatározta, nem jön ide többet.

    Áronnal egy ideig pénzt hozott a szélhámosság, hogy erdélyiek, és nincs miből hazautazniuk. Erre akkor még fogékonyak voltak az emberek, ők tűrhetően éltek, és az aluljáróban a hajléktalanok között elég jó szomszédokat fogtak ki. Áron azonban eltűnt, s ő magára maradt. A tél szigorú volt, ráfagyott a vékony kabát. Egy szociálismunkástól katonai pufajkát és egy füles usankát kapott. Nagy röhögés lett. - Petya! Petya! - hallotta maga körül. Ezután már csak így szólították. Nagyon elesettnek, szerencsétlennek érezte magát.
    Az aluljáró felszíni párkányához támaszkodott, amikor egy szőke lány jött arra vastag kötött sapkában, és a kabátja zsebéből szalvétába csomagolt szendvicset vett elő. - Nesze, te nagyon kék szemű! Petya elfogadta. Ez történt a további napokban is. Már reggeltől várta. Egy hideg, szeles este azt mondta neki a lány: - Gyere velem! Petya követte, mint egy jelenést. A lány az előszoba padlójára ágyazott neki. Sok szidást kapott anyjától, mert minden este hazavitte, aztán egy tél végi éjszakán, ki tudja, irgalomból vagy vágytól vezérelve, megtanította Petyát a gyengéd szerelemre. A fiút felkavarták a nagy érzések, bele sem tudta helyezni szánalmas életébe. Iszonyúan berúgott. Ebben az állapotában talált rá a lány, aki nem jött többet. - Elillant - gondolta a fiú - nem is volt igaz.
    Semmi jelentős nem történt vele október végéig, csak a szokásos megalázás, fájdalom, éhség. Az emberek koszorúkat és virágokat cipeltek az utcán, és Petyát rettentő vágy fogta el, hogy Mamának is vigyen. Kiállt egy nyugatra vivő autóút közelébe, talán autóstoppal eljut haza. A teherautó biztosabb, messzebbre megy, tervezgette a fiú. Kinézett egyet. Integetett, hadonászott, s amikor úgy érezte, hogy a sofőr lassít, a gépkocsi elé lépett. A csattanásra leállt a forgalom. Petya nagy kék szeme mereven nézte az égboltot. Tudata utolsó szikráival felfogta, hogy most pereg élete filmje, ami olyan rövid, hogy földi mértékkel mérve néhány gépelt papírlapon elfér.