Sorsok

     Szegény asszonyt temetnek. A részvét elenyésző. Néhányan állunk a ravatalozó előtt a szertartásra várva. Hárman vagyunk alkalomhoz öltözve, a többiek hétköznapiasan, kopottan. Szegények ők is. A nagydarab, lomha fia sísapkában a koporsótól visszahúzódva vár. Nincs az arcán bánat, csak feszeng ebben a környezetben, a számára idegen helyzetben. Lehet, hogy első temetés, amelyiken részt vesz. Túl lenne már rajta. Van olyan érzésem, sohasem tudta megbocsátani, hogy anyja a világra engedte őt.
     Közelében egy hajlott gerincű férfi igyekszik a fiú mellé állni. Kapcsolatuk során még soha nem vállalta fel ennyire egyértelműen, hogy L. M.- hoz tartozik. Az élőnek nem, de a halott asszonynak megtette. Néhányan megpróbáljuk rávenni őket, hogy a koporsó mellé álljanak. Lassan, szégyenlősen megteszik. A sísapka is lekerül a fiú fejéről. Megérkezik a pap és a kísérete. Emberséggel szól L. M. nehéz sorsáról. Az arcok megenyhülnek, az ima őszintén hangzik. Március van, de a tél még nem adta föl. A föld fagyos göröngyökben hull a koporsóra. A fejfára hatalmas, piros élő szegfűből készült koszorú kerül D. K.-tól, a fia műanyag koszorúja a fejhez. Ketten részvétezünk a hozzátartozóknak. D. K. méltósággal fogadja, a fiú elengedné ezt a gesztust.
     Indul a pap, indulnak a résztvevők is. A haverok odaszólnak a fiúnak, hogy este a kocsmában találkoznak. Ő még visszalép. Egyedül hagyjuk a friss hantok mellett. Az asszony és D. K. sorsközössége, még 1945 márciusában kezdődött az oroszok bevonulásával. Az osztrák határ közeli járási székhely körül a németek minden hidat felrobbantottak, és a szovjetek csak nehézségek árán tudtak bejutni a településre. Mindenki szaladt, amerre tudott. Elbujtatták a lányokat is. A tizenhét éves, kicsit lassú észjárású L. M. a harci zaj elcsendesültével előmerészkedett, és bámészan nézte a nagy jövés-menést. A határ felé hajszolt, pálinkával nógatott szovjet katonákból több ezer kilométerre a hazájuktól, kiveszett az emberség. Csak az ösztön maradt.
     A lányt a pajtába vonszolták. Sokan voltak. Amikor magához tért, lassan fölfogta, mit tettek vele. Kilenc hónap múlva egészséges fiúgyermeknek adott életet. Szülei sosem heverték ki a szégyent. Korán meghaltak. M. megesett leányanya lett. Véget értek barátnői kapcsolatai. Fia, ahogy cseperedett, felismerte, hogy sehova sem fogadják be. Megtanulta, hogy a neve a gyermekközösségekben ruszki fattyú. Kamaszként ehhez kezdte szabni az életét. A valamiért kitaszítottak közösségét kereste, vagy megbújt odahaza.
     Anyját okolta mindenért. L. M. elviselte a kitöréseit. Már soha nem tudjuk meg, voltak-e érzelmi válságai a nem kívánt gyermekével szemben, biztos csak az, hogy haláláig segítette, és tűrte durvaságát. Fia az iskolától szabadulva hamar pohár után nyúlt. Arra vigyázott, hogy a munkahelye megmaradjon.
     D. K. sorsába is ugyanazon a márciusi napon szólt bele a történelem. Apja, szintén D. K., híresen kiváló cipész volt a környéken. Ezért is küldték hozzá azt a szovjet tisztet, aki sárga bőrből készült csizmát akart készíttetni huszonnégy óra alatt. Az idősebb D. K. anyag híján nem tudta elkészíteni. Félt az agyonlövetéstől. Nem szólt sem a fiának, sem a feleségének. Fölment a padlásra, és fölakasztotta magát. Hosszú keresés után találtak rá. Az egyház az öngyilkos férfit nem temette el. Az ifjabb D. K. bakszekéren tolta ki apja tetemét a már megásott tömegsírhoz, ahol a háború névtelenjei feküdtek. Itt hantolták el őket kegyelem és kegyelet nélkül.
     A fenti események hozták egymáshoz közel a két embert. Sohasem költöztek össze. D. K. nevelőanyja magas kort élt. Fia életét addig ő szabta meg. Halála után sem került erre sor, mert D. K.-t a kamasz vadsága valószínű elriasztotta. L. M. így takarítás, mosás, bevásárlás címén járt a házhoz, D. K. pedig keresetével támogatta őket. Több mint négy évtizedig tartott ez az állapot.
     M. a szívére kezdett panaszkodni. Minden ismerősét megállította a boltban és az utcán, elmondta, milyen gyógyszert szed. Igazából nem vették komolyan a panaszát. L. M. egy márciusi napon elment meglátogatni a barátját. Beszélgetés közben, a fotelban hirtelen meghalt. D. K. takarékoskodó ember volt. Vállalta a temetés költségeit, és megvette a piros szegfűs koszorút a fejfára. Ekképp hozta a világ tudomására, hogy L. M. és az ő sorsa a történelem és Isten akaratából közös volt, és ő ezt holtáig vállalja.
     Ki tudja, mi kötötte le D. K. gondolatait az elkövetkezendő hat hónapban? Valószínű sokat pihengetett. Azért ebédjét naponta hazavitte éthordóban, és vásárlást is maga végezte. Egy szeptemberi napon a szomszédok arra figyeltek fel, hogy K. ma sem ment el ebédért. Rátörték az ajtót. M. karosszékében ült már harmadnapja holtan. Ilyen a sors.