Külvárosi virágének

Első strófa

Anno 1976

     A lány a gang korlátjára könyökölt, és lenézett a sivár udvarra. Talán tízszer tíz méter az egész. Tavasszal öntötték faltól falig betonba. A júniusi hőség megindult felfelé, magával hozta a csatorna bűzét, ami összekeveredett a vacsorák illatával. A földszinttől az emeletekig pontosan mérhető volt, hol lesz paprikás krumpli, hol pörkölt, s kinek telik rántott húsra.
     Bátyja csörtetett fölfele. Ahogy elhaladt mögötte, a kipúposodó hátuljára csapott. Mióta kinőttek a gyerekkorból, ez volt a testi érintkezés egyetlen formája. A köszönés, az elismerés, a harag jele is. Józsi nem várt rá választ soha. A lány alig észre vehetően mozdított egyet a vállán. Könyökölt tovább a gang korlátján, s figyelte, hány virágot hozott Boranics néni muskátlija. Boranics néni nem adta föl, nem kötött békét a betonnal. Szilvakék fazékba virágot ültetett, és kitette az ablaka alá. A földet a közeli parkból hordta haza egy kis szatyorban. Egyszer látta, ahogy egy rossz evőkanállal kapargatta össze a pad mellett, s töltögette a vászontáskába. – Boranics néninek falusi lelke van - gondolta.
     Meglepte, hogy ezt ő és így állapította meg. Az öregasszony azzal mentegette különcségét, hogy sajnálta eldobni ezt a jó fazekat, amelyik még az anyjáé volt. - Nincs, aki befoltozza azt a kis lyukat rajta. Hol vannak már az iparosok? – sopánkodott. Így lett a szilvakék fazék piros virágaival az udvar dísze. Minden más szürke: a hámló vakolat az udvar négyszögében és a szemközt meredező tűzfalon. Mindig itt lakott, de csak most látta meg az apró golyónyomokat a málló falakon. - Világháborúsak vagy húsz évvel korábbiak? – morfondírozott, és szégyellte, hogy eddig ennyire gondolattalanul, ennyire vakon élt.
- Ibi! - szólt ki az anyja. – Vacsora!
     Maradt még egy kicsit, mert Tóth Feri most tolta be a Csepel motorját, és ő várta, hogy felnézzen hozzá. A fiú azonban eltűnt az alattuk lévő lakásban. A lány kedvetlenül ült az asztalhoz. Apja egyenes derékkal várakozott a konyhaszéken, két karja a tányér mellett, jobbjában a kanál. – Már éhes - gondolta. Feszülten markolja az evőeszközt, míg anyja az asztalra teszi az ételt. - Jó étvágyat! - mondta az asszony és a fémlapra csúsztatta az edényt. Bent a szobában szólt a tévé. A híradót közvetítették. Az országos politikus nyilatkozott megint biztosítva népét és a szomszédos népeket, hogy továbbra is a szocializmus útján haladunk. Ibit ma fogta el először ingerültség az útján szótól, és először történt, hogy nem bocsátotta meg neki, hogy az összeolvadást következetesen rosszul ejti.

- A mi Jánosunk! – lelkendezett az apja. Amíg őt látjuk, jól élünk. Mikor tömhette tele hétköznap a magamfajta pirított májjal, újkrumplival a gyomrát? Tudnék mesélni a gyerekkoromról!
- Jaj, apu, ne jöjjön mindig a régivel! – berzenkedett Kisjózsi két nyelés között.
- Hallgass! Ne bosszants! Mit tudtok, ti? – lovallta magát a méregbe Horváth. – Farmer, meg hosszú haj, meg bőrdzseki!
- Műbőr, apa! – gonoszkodott a fiú.
Az asszony látta a készülő vihart, gyorsan az asztalra tette a sörös üveget, és töltött az urának.
- Fiúk! Fiúk! Hagyjátok abba! Kisjózsi az ősszel bevonul, és két évig csak kekiben és kopaszon láthatod. Abban meg apádnak van igaza, hogy nem élünk rosszul. Igaz, keményen dolgozunk, de lassan minden szükséges megvan.

     Horváthné egy idő óta enyhültebb lett a politikával. Otthon Zalában egészen jól mennek a dolgok. Az öregek még bírják a munkát, bátyjai is megtalálták a közösben a számításukat. Építkeztek, Pista Wartburgot, Gyuszi Trabantot vett. Ezekkel a jó hírekkel hessegette messze azokat az emlékeit, amelyek, szinte gyerek fejjel, őt ide a nagyvárosba űzték. Munkásszállás, albérletek.
     Jócskán elmúlt húsz éves, amikor sorsa összehozta Nagyjózsival. Jó ember az ő ura, de mégsem mert beszélni vele az otthoni dolgokról. Apját is megkérte, hogy ne hozza elő azt, amit megéltek, amikor évente egyszer a szakszervezeti jeggyel hazamentek. Józsi családja régi vasas família. Ugyanabban a gyárban dolgoznak már nemzedékeken át. Harcos szocdemes volt az öregapja is. Aztán amikor a kommunistákkal fuzionáltak, hát az óta az ő nótájukat fújják. Bár az apósa sokat morgott családi körben, talán az üzemben is, de kibékítették egy kis béremeléssel, egy kis prémiummal.
     A Harcos Horváthoknak valahogy tekintélyük volt, nem piszkálták őket. Szakmájukat szerették, tudták, nyíltak és emberségesek voltak. Olyan egészséges öntudat áradt belőlük, az egész rokonságból, amilyent az ő paraszti fajtájánál soha nem tapasztalt. Apja, anyja szeme megrebbent, ha egy nadrágos ember rászegezte a tekintetét. Józsi rokonsága szeme közé nézett mindenkinek. Ő is bátrabb lett ettől, védettséget érzett, és kezdte közéjük tartozónak érezni magát. Parasztnak lenni nem volt rang.
     Eszébe jutott, van már huszonöt éve is, hogy a bélistázott jegyző felesége azt magyarázta lányának, nem szabad senkire sem mondani, hogy paraszt. Polgárok ők, polgár családok. Sértő a kifejezés. Azóta sem hallotta senki szájából, hogy ő polgári származású lenne. Bizony csak azt: paraszt. Még most is, akárhányszor hazamegy, és látja a kopott, megöregedett asszonyt, hálával gondol rá az ellesett szavakért.
- Na, fiam, kezdődik a meccs! Ferencváros – Vasas! – riasztotta fel Horváthnét az ura szava. A két Józsi beült a szobába. Távolabb húzták egymástól a székeiket, mert Kisjózsi már nem a Vasasnak szurkolt.
     A két nő még matatott egy ideig a konyhában, aztán kiültek a gangra. Ibi arra gondolt, hogy a héten befejeződik a tanítás. Anyja lassú mozdulatokkal tekerte le visszeres lábáról a gumi fáslit. Hátát a falnak támasztotta, és behunyta a szemét. Ibi megérezte, hogy a saját csendjét keresi. Már a konyhában is olyan elgondolkodó volt. Az volt az érzése, hogy nem is látja és hallja őket. Ezért békén hagyta anyját. Fejét a fémkorláthoz nyomta, s hallgatta a ház megszokott esti neszeit.
     Horváthné fáradtságával küszködve még el akarta mondani magának, hogy milyen jó érzés tölti el, ha lányára néz. Nemcsak azért, mert az utóbbi hónapokban egyre szebb lett, hanem azért is, mert szelíd, jó gyerek. – Az én fajtám kívül-belül – gondolta büszkeséggel. Gyermekkori vallásosságától már messze került, de a régi hite még motoszkált benne, s most hálát adott a meg nem nevezettnek, hogy lánya mostanáig ilyen maradt. Kissékre gondolt, akiknél állandóan állt a bál Mari ügyei miatt. Meg amit a gyárban az asszonyok elmondtak! Soha nem szólt bele a panaszáradatba. Ne szóljon meg senkit az, akinek még felneveletlen lánya van! A dicsekvés meg nagyon messze állt tőle. Így aztán munkájába merülve hallgatott. Jóleső érzés bujkált benne, hogy mindezt végiggondolhatta, mielőtt elbólintott. Egy fáradt kis mosoly is megtapadt szája szögletében.
- Valami szépet álmodik – lágyultak el Ibi vonásai. Gondolatait ott folytatta, ahol anyja vacsorára hívó szava miatt félbe szakította. Tóth Feri körül. Már két éve tart ez a rajongás a nála több évvel idősebb fiú iránt. Ez valószínű azért van, mert annyira különbözik az ismerős srácoktól. Mindent másképpen tesz, mint azok. Nem hangoskodó, és a meccs sem érdekli. A Dunára jár evezni, de a házból soha nem hív magával lányokat. Boranics nénit nagyon szereti. Néha felkapja a kis madárcsontú asszonyt, forog vele. Boranics néni meg fogatlan szájjal nevet és azt mondja: - Szerencséd, hogy öreganyádnak szólítottál! Gyerekek ugrálnak körülöttük, a gangon nevetnek, kiabálnak le hozzájuk. A kis öregasszony kipirul, boldog, amikor Feri leteszi az ajtója elé. Hát ilyen! Azért várom, hogy felnézzen és észrevegyen. Két éve várom. Némi öntudattal vette tudomásul, hogy vállalni tudja érzéseit. Az apró győzelmek kis boldogsága érintette meg. Kitárta karját, magához ölelte a testetlen esti homályt.
    Odabent kikapcsolták a tévét.
- Vége a közvetítésnek! - keltegette anyját. Anyu, takarodó!

Második strófa

     Ibi a Kassákba járt. Csak két utcával volt tőlük távolabb a gimnázium. Reggel rohanva, délután kényelmesen, falkákba verődve tette meg az utat. Ma azonban odafele sem sietett. Az osztályzatait már biztosnak tudta. Tisztában volt vele, hogy nem tartozik a zsenik közé, ezért délutánonként egy bizonyos időt szánnia kell a tanulásra. Szülei elvárták tőle, hogy helyt álljon, és ő eleget tett az elvárásnak. Családjában ő az első gimnazista.
     Az osztályban mindannyian egyivásúak. Legtöbben már az általános iskolából ismerték egymást. Apáik vasasok voltak, akik a közeli szövőgyárból választottak maguknak feleséget. Persze, azért akadtak kivételek is. Kovács és Halmai apja mérnök volt, Kövesié és Szalaié orvos, Jób Dénesé és Szász Mikié jogász. Kenyeret nekik is az itteni gyárak adtak, így gyárinak tekintették őket is. Almási apja a kerület párttitkára volt. Ő avatta fel az iskolát, amikor az új nevét felvette.
     Ibi alig várta már, hogy beérjen az épületbe. Zsongott, mozgott minden. Schneider és Kapás az oszlop mellett randevúját szervezte a negyedikes fiúkkal, akik már csak az érettségi előkészítőre jártak be. A könyvek, a füzetek megszokásból voltak a kezekben, igazából senki sem akart belenézni. A folyosó összes ablakát kitárták, ömlött be rajtuk a reggeli fény.

     Az éjszaka hűvöséből is maradt még valamennyi, a gyárak sajátos szaga csak a déli hőséggel érte el az iskola környékét, így friss levegő járt a folyosókon és a termekben is. Ha valaki benyitott az osztályba, röpködtek a papírok, a huzat megpörgette a könyvek lapjait és a jegyzeteket a tanári asztalon. Felcsapta a lányok könnyű ruháját a kék nejlon köpeny alatt, és Bakos mutáló hangon közvetítette az alsóneműk színét és anyagát, utánozva az ismert sportriportert, aki a kűrruhákat mutatta be a téli bajnokságokon. Humora csak akkor hagyta cserben Bakost, amikor a szép, fiatal kémiatanárnő nyitott be az ajtón. – Csipkés, fekete... - akarta mondani, de benne rekedt a szó. Az osztály visított, pukkadozott a nevetéstől, mert komikus volt, ahogy a sármos Bakos nyitott szájjal, kikerekedett szemmel, az utolsó mozdulatába merevedve állt a tanár előtt. A tanárnő is érezte, hogy most nem az ő rovására röhög a II. C. Megigazította ruháját, és vállával, karjával olyan mozdulatot tett, hogy előfordul ilyesmi. Majd az asztal mögé lépett, és letette a naplót.
     A tanítás utolsó napjaiban a tanárok is mások voltak, mint a tanév egyéb sietős, hajtós időszakaiban. Csak a magyartanár rohangált feladatlapokkal a lezáratlan jegyek miatt, a többiek lazán, nyugodtan tették a dolgukat. Ibi még emlékezett a múlt év végére, amikor a legszigorúbbak is megnyíltak, beszéltek önmagukról és családjukról. Az után hagyták, hogy a diákjaik is mondják a maguk gondolatait. Ibi a becsengetés után ezen a napon is ezzel a várakozással ült le a helyére.
     Hazafelé egymást túlkiabálva tárgyalták a történteket.
- Nem hittem, hogy ilyen jó fej a Kántás! - lelkendezett a kövér Madarász. – Egész évben kitört tőle a frász.
- Mária néni csak előjött a nagy témával - és Schneider jelentőségteljes képet vágott.
- Nem kell egyetlen nyáron nagylánnyá lenni! – utánozta osztályfőnökét Kapás, és sokat mondóan Schneiderre nézett.
A többiek kicsit elhallgattak, mert mindannyian tudták, hogy ők ketten egyáltalán nem kislányok.
- Nem baj, ha szóba hozta - védte meg Ibi a tanárát. Otthon úgyis tabutéma. Mintha nem is létezne! Mintha szégyellni kellene! A politika, a meccs, arról lehet hangoskodni. Anyu elpirul, eltereli a szót, ha valami női dologgal hozakodom elő.
- Ez nálunk sem egyértelmű – hadonászott kezével Szalai Jutka. Másnak mindent tudományosan feltár az apám, de ha én kérdezek valamit, menj az anyádhoz, és beszéld meg ővele!
     A fiúk hallgattak, elfelejtettek idétlenkedni. Tűnő kamaszviláguk rejtelmeiben botladozva mozogtak. Zavarttá tette őket az a kevés, amit önmagukról tudtak. Most mozgó ádámcsutkával várták, hogy a náluk érettebb lányok beszéljenek, hátha közelebb jutnak önmagukhoz.
    Amikor a kapujuk elé érve Ibi egy sziával elköszönt, Kovács Gábor lemaradt a csoporttól.
- Tudod-e, hogy jól nézel ki? Jársz valakivel? – fürkészte a lányt, és elpirult.
     Ibit meglepte, amit hallott, de Tóth Feri jutott eszébe, és gyorsan hadarta:
- Igen, járok. Ne haragudj! Tette még hozzá, mert a fiú arca csalódott volt. – Ne haragudj! - mondta újra. Gabi hosszú léptekkel igyekezett utolérni a többieket.
- Jól nézel ki... Jól nézel ki... – dalolt Ibiben egy hang, ahogy szedte felfele a lépcsőfokokat.
     Még nem volt otthon senki. Bement a tarka kartonfüggönnyel elkerített konyhaszögletbe, és hideg vízben tetőtől talpig megmosakodott. Csak azután állt oda anyja régimódi toalett tükre elé. Sűrű szőke haját most nem kötötte lófarokba, hagyta lefolyni egészen a melléig. Jól nézel ki... Jól nézel ki... - dalolt benne újra a hang, és mosolygott a tükörkép vele szemben. A tornaterem zuhanyozójában is levetették a ruhájukat, de a kapkodás és lökdösődés közepett nem maradt ideje önmagára. Most látta magát először mezítelenül, nézte, vizsgálta a testét. Lassan megszűnt az izgalom, amit a tükörkép kiváltott, oszlott a szorító érzés is, ami csak azért lehetett, hogy olyan dolgot cselekedett, ami anyja nézetei szerint szemérmetlennek minősült volna.
     Lassan öltözködni kezdett. Miniszoknyába bújt, fehér trikót vett hozzá, és belelépett a születésnapjára kapott piros pantonettbe. - Jól nézel ki – mondta a lány ott szemben, mert a trikó vonalai sokat elárultak az alatta lévő testről. Köpenyét beletömte a szennyesládába, őszig nem lesz rá szüksége. Megmelegítette a vacsoráról maradt borsólevest, és két tányérral megevett belőle. Ráérősen elnyúlt a heverőn. Kikeresett az ablakon túl egy darab fényes eget, nézte egy ideig, aztán elaludt.

Harmadik strófa

     Anyja konyhai szöszmötölésére ébredt. – Jól elaludtam - gondolta. Még nyújtózkodott egyet. Haját lófarokba tűzte, kényelmesen fésülgette a vastag hajcsomót, amikor lárma szűrődött be a lakásba. - A földszinten megint esemény van - vélekedett magában. Kiment a konyhába, és anyját is hívta, nézzék meg együtt, mi ez a nagy rajcsur.
    Tóth néni két piros fedőt vert össze, és férfihangot utánozva harsogta:
- Minden egyéb értesítés helyett közhírré tétetik, hogy a legkisebb fiamnak is bekötik a fejét!
- Jaj, mama, én úgy mondanám, megtaláltam azt a lányt, akit szeretek – hallotta Feri hangját. - Ő Ildikó, a menyasszonyom.
     Taps, nevetés, beszólások. Ibi úgy érezte, összedől a világ. Mereven markolta a korlátot. Elhomályosodó szemmel nézte az idegen lányt. Valami rútat, ellenszenveset keresett rajta, de nem talált semmi kivetni valót. Ildi, ahogyan ott állt Feri mellett egyszerű vászonruhájában, maga volt a biztonság és a nyugalom. Ibi még egy ideig kereste a megfelelő kifejezést a párra, de csak annyi jutott eszébe, hogy összeillenek, ők összetartoznak. Sírás fojtogatta a torkát. Beszaladt a szobába, felkapta kis vászontarisznyáját, és rohant a lépcsőházba. Horváthné riadt tekintettel nézett a lánya után.
     A kapualjba állított szeméttárolónál Ibi megállt, és hagyta, hogy a sírás hangosan feltörjön belőle. Mindig fegyelmezte magát, mert otthon a szoba-konyhás lakásban apján kívül senki sem engedte meg magának az érzelem - és indulatkitöréseket. Csak így mehetett simán a családi élet. Ami fájt, azt mindenki elrendezte csendben önmagával. Ritkán volt náluk hangoskodás. Most azonban nem tudott a fájdalmával megbirkózni, és életében először nem érdekelte, hogy mások is így látják. Az sem érdekelte, merre indul. Vaktában választott irányt. – Két évig áltattam magam – gondolta keserűen. – Azt hittem, majd észrevesz. Nem néztem másra, csak őrá. Nem ő csapott be, én csaptam be magamat. Egy hülye csaj vagyok! Nem hittem, hogy ez lesz a vége!
- Hová, hová, sírós kislány? - hallotta háta mögött a behízelgő hangot, és valaki megfogta a könyökét. Először csak a piros inget látta, s ahogy felemelte a fejét, felismerte Kondor Pistát a harmincháromból.
- Semmi közöd hozzá – vágta oda dühösen. – Hagyjál békén!
     A lány felgyorsította lépteit. Egyenes háttal, felemelt fejjel ment. Folyt a könnye. Zászlóként vitte bánatát. A srác hosszúakat lépett a nyomában, igyekezett utolérni, ha a szemben jövők miatt lemaradt. Most már dacból sem tágított mögüle. Jó csaj lett Horváth Jocó húgából! Ahogy dühödten trappolt előtte, és himbálózott a lófarkas frizura a fején! Hm...! Meg kell tudni, mi a fene a baja.
     Ibi soha nem állhatta Horgast, akire a név azóta ragadt rá, hogy egy balhéban eltörték az orrát. Idegenkedett tőle, maga sem tudta, miért. A megjelenésében volt számára valami megmagyarázhatatlanul zavaró. Ha szembe jött vele, és ő időben észrevette, átment az utca túlsó oldalára. Néha bejött az udvarra, amikor Kisjózsi haverjai is összeverődtek, de azok sem szerették. Mindig nagyképűsködött, kötekedett. Balhé lógott a levegőben, ahol megjelent. – Le kell ráznom – gondolta, de Horgas beérte egy piros jelzésnél. Bizalmaskodva fogta át a vállát. Ibi dühösen lökött rajta egyet.
- Jó, jó! Nem kell dühöngeni! Horgas bácsi nem enged egy ilyen szép kislányt a vak világba ennyire rossz hangulatban – duruzsolta. Pár lépés a Vasmacska. Iszunk egy kólát, és megbeszéljük a dolgokat.
     A lány latolgatta az ajánlatot egy ideig, aztán elindult vele. Talán egy kóla után megszabadul tőle. A kerthelyiségben sokan voltak, de azért találtak még egy üres asztalt. Horgas csettintett a pincérnek.
- Egy kóla a kishölgynek és egy sör! Bélelve! Tette hozzá halkabban, és egy kék húszast csúsztatott a magas peremű tálcára. A pincér bólintott, és jól megnézte a lányt.
     Ibi abbahagyta a sírást. Szeme elkalandozott a vadszőlővel befuttatott kerítésen, oszlopokon. A fából készült tartókban piros és fehér muskátlik virítottak. Egyszer, sok évvel ezelőtt, május elsején járt itt a szüleivel és Kisjózsival. Akkor még nem volt kóla, Bambit ittak, és a Pancsoló kislányt játszotta a zenekar... Gyermekkori emlékei közt kutatva, Horgas idétlen szövege el sem jutott hozzá.
     Az ital hideg volt, de íze valamiért különbözött attól, amit eddig ismert. Jólesően elzsibbadt tőle.
- Ildinek hívnak, ugye? – kérdezte vesztére Horgas, mert a lány újra bőgni kezdett.
- Jó, jó! Nem tudhatom pontosan minden lány nevét az utcából! Mi a francért kapod fel már ilyenért is a vizet? – kezdte a türelme elhagyni. Nem szokott ő egyetlen süket csajba sem ennyit invesztálni. Jól nézne ki! Még híre menne, hogy Horgas elveszítette a tekintélyét.
- Ibinek hívnak - mondta csendesen a lány.
A srác megörült, hogy megszólalt. Talán már nem kell vele annyit bajlódnia. Valami megnyerőt akart mondani. Eszébe jutott egy dalocska, amit még az általánosban tanult:

"Kék virág, kék virág, bokrok alján ibolyák,
Bokrok alján ibolyák, trallala, trallala."

- Ibi! Ibolya, nagyon szép! – és eldudorászta a két sort. A lány elmosolyodott. Horgas gyorsan táncba hívta. Ibi mereven tartotta magát, mert a srác túl közel húzta magához. Azon tűnődött, mit utál ennyire rajta. A testszagát? A pattanásait? A fénylő bőrét? A szemét? – Igen, azt hiszem, a szemét – gondolta, mert a vizes szürke szemből nem érkezett hozzá semmi visszajelzés. Üres és hideg volt, mint a halé.
     Ibi a szám után menni készült, de Horgas újból italt rendelt. A kék húszas most is odakerült a tálcára. A lány szédülni kezdett, és nem tudta magyarázatát adni annak, hogy miért nevetgél. Twistet játszott a zenekar, és a srác megmutatta, hogyan is tudja járni egy táncban képzett külvárosi vagány. Ibi úgy táncolt, ahogy Horgas akarta. A piros pantonettek leestek a lábáról, elgurultak a táncolók között. Mezítláb ropta. A trikó kicsúszott a szoknyaderékból, haja a homlokához tapadt. A srác a fizetőpincért hívta.
- Ideje hazamenni kisanyám – közölte a lánnyal. Az utcán bizalmasan átkarolta, de nem a derekánál, hanem lejjebb. Ibi megpróbált kibújni, de Horgas nem tágított. – Ne játsszuk meg magunkat, jó? – szólt keményen, és jelentőséggel a hangjában dudorászgatott: "Bokrok alján ibolyák, bokrok alján ibolyák, trallala, trallala." Amikor a parkhoz értek, ahonnan Boranics néni a földet vitte a virágja számára, a lány feje tisztulni kezdett, s azon igyekezett, hogy lefejtse magáról Horgas kezét.
- Nem addig van ám, kisanyám! Horgas bácsi fizetett a pincérnek, most a kislány fizet a Horgas bácsinak. Ugye, értjük egymást? Bokrok alján Ibolyák! Világos? Szépen, magadtól, mert nem sokat szoktam lacafacázni. Erről híres vagyok.
     Ibi futni kezdett, de Horgas utolérte. Bal kézzel adta az első pofont. A lány sikoltott, de a srác befogta a száját. Ibinek sikerült beleharapni a férfi kezébe. Az káromkodott egyet, és gyűrűs jobb kezével az arcára csapott. Ibi érezte, hogy valami meleg csordul végig a nyakán. Horgas két bokor közé lökte.
- Már csak azért is, mert megjátszod magadat! Gimnazista kisasszony!
     A lány megpróbálta lelökni magáról, de a záporozó pofonok mozdulatlanságra intették. Hánynia kellett. Félre fordította a fejét. Fölötte a fehér jázmin átható, nehéz, buja illata gomolygott, és fokozta a folyton feltörő undorát.
- Te, hülye béka, nem tudtál szólni, hogy még nem voltál senkivel? – dühöngött Horgas, miközben derekára csatolta a fémmel kivert övét. – Szedd össze magadat, hazaviszlek anyukához, apukához.
     Lassan értek a ház elé, s anélkül, hogy egy szót váltottak volna. A kapuban Horgas a támolygó lány után szólt:- Hanem kuss arról, hogy velem voltál! Horgassal jó lesz vigyázni! Nagyon jó lesz vigyázni!
     Ibolya nem ment fel az emeletre, leült a betonra Boranics néni kék fazeka mellé. Kitapogatta a levelek közt a nagy piros virágokat, és letépte mindet. Elnyúlt a cementes padlón. A muskátlikat sorban a hasára rakta, oda, ahonnan a görcsös fájdalom érkezett. Összevert arcát még az ablakuk felé fordította, aztán odaadva magát az éjszaka sötétjének, szétvetett végtagokkal álomba zuhant.
     Így látta meg az anyja, amikor a hajnali szürkületben kisírt szemmel lenézett a gangról.