Puskák somvirággal és krizantémmal

     Az első szabad választásokat követő tavaszon történt, hogy a postaláda tartalmát szortíroztam. Az egyik borítéktól nagyot kondult a szívem. N-ből jött, ahonnan apám halálát követően messze költöztünk, ahova az érettségi találkozók ritka alkalmait kivéve nem is tértem vissza. A levélben arról értesítettek, hogy az 56-osok Szövetsége baráti találkozóra elvár. Megdöbbentem. Nem voltam én 56-os! Csak megéltem húsz évesen. Megéltem nagy zavarodottsággal, félelemmel, pislákoló reménységgel, megalkuvással.
     A fővárosból alig jöttek hírek. Apám nem mozdult a rádió mellől, a Szabad Európát hallgatta. Olyan volt, mint egy gyerek, ha ajándékot kap. Anyámmal sajnálkozva néztük, mert mióta hazaengedték a kőfejtőből, többet töltött betegágyban, mint felöltözve. Neki már az öröm is ártott. A hét közepén több férfiból álló küldöttség jött hozzánk. Az alakuló nemzeti tanácsba hívták apámat. Fúriaként álltam eléjük
- Nálunk nincs keresnivalójuk! Apám nem politizál!- és a pitvar lécajtóját behúztam előttük. A zár fémesen csattant.
     Mindig, ha nagyobb izgalom érte, apám köhögni kezdett, fuldokolt. Zsebkendőjét a szájához emelte. A férfiak még nézték egy ideig rázkódó alakját, aztán elmentek. Sápadtak voltunk, mint a gyertyaviasz. Nem beszéltünk többet a dologról. Csak később, halálakor gondoltam arra, hogy az én keménységemnek köszönhettük, hogy köztünk lehetett azon az utolsó éjszakán.
     A novemberi fordulatot követő érzéseimet, nem tudom megfogalmazni. Talán nem is voltak érzéseim, csak tettem a dolgom másokkal együtt belül üresen. Az emberek megindultak a határ felé. Vonszolták gyerekeiket és zsákjaikat. Egy este már lefeküdtünk, amikor megkocogtatták az ablakunk üvegét. Anyám nyitott ajtót. Két hozzám hasonló korú fiú állt ott. Szállást kértek:
- Rosszul van - mutatott társára az alacsonyabb. - Golyót kapott.
     A konyhában ültettük le őket. Tüzet raktunk. Anyám egy fehér párnahuzatot vett elő, és csíkokra repegette. Csak hipermangán volt otthon, azt oldotta fel egy lavór vízben. Míg a lila lével az eltorzult lábat mosogatta, kivasaltam a fehér vászoncsíkokat. A sebesültnek láza volt. Hársfateát főztünk. Az ágyukba zsindelyt melegítettünk, mert már az éjszaka hideg volt a kályha nélküli szobában. Arcukat térképeztem, míg szürcsölték a forró teát. - Egyetemisták?- kérdezte anyám. Bólintottak. - Sötétben indulunk - mondta az alacsonyabb.
     Amikor a szomszédos szobában lefeküdtek, anyám négy szelet kenyérre házi zsírt kent. Kettőt-kettőt összeillesztett, és a ruhakupacuk tetejére tette a kis csomagot. Aztán a csizmához látott. Felfelé fordította, hogy a megalvadt vér kipörögjön a lavórba. - Ezt a mozdulatát már láttam egyszer! - hasított belém az emlék.

*

     Ez akkor márciusban volt, amikor az oroszok bejöttek. Nálunk a családban ezt mindig így mondták. Volt benne valami sorsszerűség, befejezettség. Senki nem használta sem a megszállás, sem a felszabadulás kifejezést, csak így, hogy az oroszok bejöttek. Az udvaron sárgán virágzott az öreg somfa, annak ágain hintáztam, amikor a mezők felől lóháton egy német katona érkezett. Szőke volt, kékszemű, fiatalabb, mint Öcsi, a bátyám, akit a leventékkel Németországba vittek. Csak néztem a lovast. A ruha nagy volt rajta, és puskája is esetlenül lógott le keskeny válláról. Szemében félelem ült.
     Anyuka már szaladt a lépcsőn lefelé. Végighordozta rajta a tekintetét. Különös képességgel fordította a mozdulat, a szem, az arc üzenetét. Lesegítette a fiút a lóról. Nem tudott a lábára állni, ezért a hóna alá állt, így jutottak fel a konyhába. A lavórba vizet öntött, s valami sötét port szórt bele, ami rögtön lilává változott, mint a püspök süvege. Meg mint a tojásfesték, mert a somvirággal a húsvétnak is jönni kéne már. Anyuka csak mosogatta a kékszemű lábszárát, aminek közepén egy vérző, fekete lyuk volt
       Amikor végzett a kötözéssel, és egy pohár tejet is a sebesültbe erőltetett, fogta a csizmát, a talpával felfelé ütögette, hogy az alvadt vér kiperegjen a lavórba. A fú nem jutott messze. Az utca végén belelovagolt az orosz felderítőkbe. Anyuka sokáig siratta a kis szőkét. Tudtuk, ez azért is volt, mert Öcsiről már hónapok óta nem kaptunk hírt.

*

     A novemberi fagy már rozsdaszínnel vonta be a krizantémokat a kertekben és a temetőkben, amikor késő este két iskolatársam, Rigó és Göcseji Péter kopogtattak nálunk. Mindig vidám, nótás, füttyös fiúk. Rigóra innen is ragadt a név. Egyébként Lakos Menyhértnek hívták. Most zavartan, szürke arccal, topogtak formátlan esőkabátjaikban. Szememmel kérdeztem, hogy mi van.

- Házkutatások minden fiús házban.
- Mit jelent?
- Azt, hogy veszély van. El kellene rejteni – rajzolt körül Péter egy púposodó valamit Rigó hátán.
- ?
- Fegyver. Nem használtuk, de nem maradhat nálunk.

     Apám zavartan köhécselt, anyám szóhoz sem jutott. Felemeltem az ágybetétemet, és alátettük a szétszedett puskát. Nem mérlegeltem semmit. Talán az októberi szóváltásom volt az oka, nem tartoztam a gyanúsak közé. Karácsony előtt elvitték a fiúk a puskát, úgy ahogy hozták: Rigó hátára kötve. - Felejtsd el! Felejtsd el! - ismételgette Rigó, mint egy elromlott gramofon, s lassan elengedte a kezemet.

*

     Mit is mondjak, elfelejtettem, mert a következő harmincegynehány évben olyan sok minden történt velem, s annyi tennivalót kerestem magamnak, hogy nem is lehetett másképp. Tökéletes volt az amnézia.
     Aztán a nyolcvanas évek végén, N-en utaztam át. Órákat kellett a csatlakozásra várnom. Úgy, ahogy régen, elindultam a síneken keresztül Lakos néni háza felé. A hátsó kapun kaparásztam, kerestem a titkos kis reteszt, amelyről csak a hozzájuk tartozók tudtak. A kapu deszkáját már régen kicserélték, a retesz azonban úgy működött, mint régen. Mindent átépítettek, s attól tartottam, hogy már nem találom itt őket. A nyitott ajtón át az előszobába lehetett látni. Ott tett-vett a drága kis öregasszony, most is egyenes háttal, túl a nyolcvanon.

- Na, ki vagyok? – álltam meg a küszöbön és ránevettem. Csak nézett rám tanácstalanul. Kutatott arcomban és a hangom foszlányaiban. Aztán fölragyogott a tekintete:
- Kati! Soós Kati! – indult el felém.
- Rigó? – kérdeztem egy idő után.
- Meg kell már jönnie. Leszázalékolták. Csak fél napot dolgozik. A szíve, de ne tudj róla! Csak meg kellett nősülnie, unokákat akartam - és erősen a szemembe nézett.
     Tényleg jött Rigó. Tisztes távolból vizsgáltuk egymást. Szája körül lefelé görbülő vonás. Borszag csapott meg, amikor átölelt.
- Már nem fütyül! Már régóta nem fütyül! - szorult össze a torkom. Múltunk három évtizedén gyorsan túl lettünk, benne a jón és a rosszon. Aztán ültünk a csendben.
- A puska! Emlékszel a puskára? - hessentette el Rigó a hallgatásunkat. Nem jutott eszembe semmi.
- Ötvenhatban a házkutatások alatt! - Lassan összeállt emlékezetemben az idő.
- Tudtál róla? Nem szóltál senkinek? - faggatott Lakos néni. Intettem, hogy nem.
- Nem változtál semmit – simogatta meg festetlen ősz hajam.

     Tehát Rigó van a levél mögött. Vajon hazajön Svájcból Göcseji Péter is? S a többiek innen-onnan? Aztán az esti tévéközvetítésre gondoltam. Anyámmal a híradót néztük. Ötvenhatosnak mondták magukat, akik tűntettek. Egy idős nő kis játékdobon verte a harci riadót. Üvöltésre torzult szájak, arcok ráncaiból sziszegő indulat.
- Zárd el a készüléket! - mondta anyám - Nézni sem bírom. Ahogy lenyomtam a gombot, a fejek még tovább torzultak, kisebbedtek és a képernyő fókuszában végleg eltűntek.
     Félteni kezdtem mindazt, ami bennem élt. Mi lesz, ha Hősök helyett álhősökkel, ha Igehirdetők helyett szájhősökkel, ha Őrzők helyett csak követelőzőkkel találkozom? Erőtlen voltam a szembesülésre. Összetéptem a papírost.