Bakfiskorom legszebb nyara

     Ne várjon tőlem senki idilli történetet, mert a világ és az a történelmi időszak, amelyikre a bakfiskorom esett, maga sem volt idilli. Az ötvenes évek első négy esztendejét tekinthetem úgy életem folyásában, hogy akkor estem át azon a koron, amikor már nem voltam gyermek, de még nem értem egészen felnőtté. Pedig embert érlelő világ volt az az idő, de ennek okairól beszéljenek a történelemkönyvek, magam csak annyit, amennyi kikerülhetetlenül muszáj a mondandómhoz.
     A gimnázium első két szünidejét a szomszéd faluban töltöttem, ahol az állami gazdaság munkásai számára készítettünk reggelit, ebédet, vacsorát. Ez bizony bőségesen kitöltötte a napomat reggel héttől este hétig, nyolcig. A konyhai tevékenységbe nem fért bele más, csak a konyhai tevékenység. A személyzetet ketten alkottuk egy öregasszonnyal. Tartottam és viszolyogtam tőle, mert rossz híre volt a faluban.
Keveset beszéltünk, az is inkább az elvégzendő feladatra vonatkozott. Hordtam a vizet a kútról, zöldséget, krumplit tisztítottam, mosogattam. Az étel, amit főztünk, ízetlen, fantáziátlan volt. Alig ettem belőle valamit. Este hazagyalogoltam, és ágyba estem. Másnap reggel kezdődött ugyanaz. Augusztus végén azonban megvehettem a könyveimet és néhány ruhadarabot, cipőt, ami az iskolába járáshoz nagyon kellett. Egész nyáron ez a lehetőség tartotta bennem a lelket. Erős elhatározásom volt, hogy a jövő nyarat is végigdolgozom az öregasszony mellett. Szerencsére, nem így történt.
     A félév körül osztályfőnökünk bejelentette, hogy építőtáborba kérik a 3. évfolyamot Dunapentelére. Nem nagyon lehet kibúvót keresni. Beszéljünk a szüleinkkel! A készülődés izgalmára már nem emlékszem, csak a megérkezésre. Munkásszálláson helyeztek el bennünket, ott volt az étkezőhelyünk is. Semmi részlet nem maradt meg bennem. Az épülő város azonban csodálattal töltött el mindnyájunkat. Lehunyt szemhéjam alatt csak téglát látok mindenütt: vakolatlan téglaházakat, félig felépülteket, háromemeleteseket, alakuló utcákat, meszesgödröket, homok és kavicshalmokat, nyüzsgő emberhadat, darukat, elevátorokat, teherautókat. Nem azt, ami egy fiatal lányt vagy fiút idilli hangulatba ringat. Nem is vártunk ilyesmit. Tudtuk, hogy kemény fizikai munka vár ránk.
     Reggel hatkor kezdtünk. Az ötórai kelés nem volt egyszerű, mert esti csevegéseink az éjszakába nyúltak: hol éretlen vihogások, hol komoly beszélgetéseink feledtették velünk a rohanó perceket. Ilyen közel még nem kerültünk egymáshoz. Sajnáltuk volna elherdálni az együtt tölthető időt. Ez volt az oka, hogy folyton álmosak voltunk. Tíz óra is volt már, mire magunkhoz tértünk. A kőművesek által diktált tempóban raktuk a téglát, hordtuk a homokot, betont, mikor mi kellett. Az ott dolgozó felnőttek közül két ember maradt emlékezetes számomra: Ilia, a kőműves és Mária, a bárónő. Mindenki más arca és cselekedete eltűnt a feledés ködében.
     Ilia görög volt. A negyvenes évek végén menekült el hazájából. Egy Pest környéki faluban telepítették le családjával együtt. Már jól beszélt magyarul. Nem tudtam kitalálni évei számát. Mélyen barázdált arca öregnek láttatta, de inas testének ereje, mozgékonysága nem vallott idős férfira. Végtelen nyugalom áradt belőle. Oktatott, nevelt, csitította háborgásainkat. Vigyázott ránk. Ha maradt egy kis időnk, mellékuporodtunk, mert még a csöndje is jól esett. Magáról viszont sohasem mondott semmit. Arca mély ráncaiból lehetett sejteni élete megpróbáltatásait. Jósága, bölcsessége, embersége mindnyájunkra hatással volt.
- Bárónő, baronesz! – kiabáltak a maltert, téglát cipelő középtermetű asszony után. Azt hittük sokáig, hogy a csúfneve. Akik kiabálták, annak is szánták. Ilia mondta, hogy mi csak szólítsuk Máriának, meg azt is, hogy tényleg bárónő. A vezetéknevét is említette: talán Korompay, Koroknay, vagy hasonlóan hangzó neve volt. A kitelepítést váltotta ki a pentelei munkával. Mária alig beszélt, zárkózott volt, arca merev, mosolytalan. Minden oka meg volt rá. Ennek ellenére velünk nem volt barátságtalan. Egyszer azt is sikerült megkérdezni tőle, hogy miért maradt itt, miért nem menekült el. – Magyar vagyok, ez a hazám - mondta a rá jellemző tömörséggel. Ez a mondata fontos lett nekem, mivel ezt az erkölcsi tételt diákéveim során nem fogalmazta meg senki nyíltan. Három évvel később, ötvenhat novemberében gondoltam rá. Vajon itt marad-e? Én mindenesetre maradtam.
     No és a szerelem? Tizenhét évesek voltunk, valószínű, hogy vártuk és akartuk is titkon lelkünk mélyén, de mintha összebeszéltünk volna, nem vágtunk bele, mert, mintha anyáink is összebeszéltek volna, mintha valamennyinket az erkölcsi törvénykönyv ugyanazzal a mondatával engedtek volna útra. Mi még szófogadó nemzedék voltunk. Pedig körülöttem is megjelent egy fiú, aki tekintetével követett, és felkavarta bennem a nyugalmat, érzelmeim állóvizét, amit eseménytelen életem során magamban kialakítottam. Féltem vállalni az ő érzéseit és a magamét is. Úgy intéztem a dolgokat, hogy kettesben soha ne maradhassak vele. Az a szörnyű, hogy ennyi év elteltével már a nevére sem emlékszem határozottan. Az hiszem, Gábornak hívták. Magas volt, rengeteg szőke hajjal a fején, amit csak nehezen tudott kordában tartani, mert folyton visszahullt a homlokára. Inge gallérját a munkáskabát nyakára is kihajtotta, és soha nem gombolta be sem a zubbonyát, sem a zakóját. Olyan válla volt, amely fölfogja a szelet, legalábbis így láttam akkor. Úgy gondoltam, hogy aki őhozzá tartozik majd, annak nem kell félnie a hűvös szelektől, mert az a váll majd védelmezi. Tudtam, hogy nem lesz folytatása ennek a szemérmes kezdetnek, mégis megérintett az öröm bátortalanul, magában hordva az elfojtódás szomorúságát. Önbizalmat adott, mert egy magamfajta rosszul öltözött bakfislány rengeteg rosszat gondol külsejéről és önmagáról. A fiú szeme viszont azt mondta, mégsem lehetek annyira olyan.
     Azt a két vasárnapot, amit Pentelén töltöttünk, elvertük valahogy jókedvvel, dunai fürdéssel. Akik úszni tudtunk, egy kis homok és kavicsszigeten telepedtünk le. Volt rajta néhány fűzbokor, peremén nád, homokjában megtapadt a hordalék szemete: madártoll, száraz falevél, ágdarabok, még nyárfa és fűz törzsei is, amikre leültünk. Úsztunk, napoztunk, hangoskodtunk. Gábor is velünk volt. Este vörösre égve, izomláztól sántítva, éhesen mentünk a munkásszállásra. Számolgattuk a napokat: már csak két hét, már csak egy.
     Hazafelé a különvonatban iskolánként helyeztek el bennünket. Csak az otthoniakra összpontosítottunk. Ez volt köztünk a beszédtéma is. A vonat egy nagyobb állomáson állt meg. A szemben érkező szerelvény utasai közt Ica felismerte udvarlóját, Ferit. Dörömbölt az ablakon, hogy észrevegye. Aztán velünk mit sem törődve, kapta csomagját, és lerohant a vonatról. Azt még láttuk a mozgó kocsiból, hogy az emberek közt utat törve igyekeznek, és átölelik egymást. Az egész olyan gyorsan pergett, mintha egy filmet néztünk volna.
     Megdöbbentünk, szólni sem tudtunk. Hallgatásunk felismerés volt: Ica az egyetlen felnőtt közöttünk: dönteni, tetteit vállalni tudó érett ember. Egyetlen rosszízű ítélet sem hangzott el. Most mintha szégyelltük volna idétlen vihorászásainkat, ökörködéseinket, bárgyúságunkat. Ott hirtelen felmértük önmagunkat, a tizenhét évünket, gyermekkorunk szegényes emberbatyuját, és feltört a vágyunk: felnőni, felnőni.

     Erről azonban csak utolsó gimnáziumi évünk első napjaiban szóltunk, amikor régi szokásunk szerint egymással szemben felültünk a padok tetejére a szeptemberi fényben, hogy őszintén kibeszéljük magunkat. Már nem ugyanolyanok voltunk az osztályteremben, mint hazafelé a vonaton. Komolyabbnak és nyugodtabbnak tűntünk. Megfogalmazásainkban inkább hasonlítottunk tanárainkra, mint régi önmagunkra. Kihagytuk a mindig sikeres poénokat, meg a beszédes gesztikulációkat. Úgy tűnt, hogy az elmúlt hónapban mindenki leckeszerűen felmérte önmagát. Megegyeztünk abban, mindent összevetve, ez volt kamasz - és bakfiskorunk legszebb és legutolsó nyara.