Így gyógyítom magamat

     Sohasem hittem volna, hogy valaha is leírom mindazt, ami 1945 májusától történt velünk. Hallgattunk róla, mélyen magunkba ástuk, mintha valami szégyellni való gonosz betegség lett volna, amit megéltünk. Amikor elkezdődött családunk kálváriája, nem voltam még kilenc éves, amikor véget ért, jó szerivel leérettségiztem. A történéseket valószínű nem tudom pontos időrendbe rakni, hiszen gyerekként éltem át. A sorrend nem is lényeges, csak a történés maga.
     Apámat 1945 májusában egy lovas kocsin elvitték a megyeszékhelyre, mert feljelentették. Apám távozása után könnyűszerrel kiraktak bennünket az otthonunkból. Családom engem megkímélt a kilakoltatás élményétől, rokonokhoz küldtek. Öcsém négy évesen nem fogta föl a helyzetet. Ismerősök fogadtak be bennünket. Holmink nem fért el, a szomszédok pajtáiba került, ahonnan anyám eladogatta krumpliért, zsírért, lisztért. Amikor semmink sem maradt, napszámba járt a helyi gazdákhoz. Féltek tőle, hogy kényeske lesz, de a munkába hamar beletanult, és felvette a versenyt bárkivel. Este mindig hozott valamit. Lisztet, krumplit, zsírt vagy tejet. Apámat már májusban B - listára tették, 110 Ft-ot kapott később nyugdíj címén, mert a hatalom nem tűrte az elmúlt rendszer hivatalnokait, minden tekintetben lehetetlenné tették őket. Elvették becsületüket, meghurcolták, sokakat fizikailag bántalmaztak vagy megsemmisítettek.
     Anyám napszámos életéből csak azok a napok maradtak ki, amikor apám ügyében járt. Kezdetben sűrűn berendelték. Első alkalommal a röhögdicsélő "ügyintézők" csínosnak minősítették, és felajánlották férfias szolgálataikat, merthogy az urát mostanában úgy sem láthatja. Édesanyám felkapaszkodott a nyitott ablakba, és közölte, hogy leugrik a második emeletről, ha ezt a hangot használják vele szemben. Szokatlan lehetett a helyzet, mert nagyon kérték, hogy jöjjön le onnan. Nem ismétlődött az élcelődés, hangot váltottak. Durvább lett, de anyám ezt inkább elviselte.
     Mindig kerestem valami periratot, végzést már kamaszlány koromban, de nem találtam a családi iratos táskában. Nem volt. A megyei börtönből viszont kihelyezték egy közeli gyűjtőtáborba. Bent verték, azt láttuk a látogatások során: mellét sárgászöld foltok borították. Kint a táborban emberségesebb volt az élet. Az őrök szánták foglyaikat, még nem rontotta meg lelküket a hatalom és a tőle való félelem. A közelebb lakókat néha éjszakára hazaengedték. Apám is járt otthon, kétszer is. Mély gyermekálmunk megakadályozott bennünket, hogy lássuk. Anyám is csak akkor mesélte el, amikor kinőttünk fecsegő korszakunkból.
     Anyánk sokszor hagyott egy-egy napra magunkra minket, Rózsikára bízva. Utazott apánk után, vagy ment nagyszüleinkhez, hogy élelmet kérjen tőlük. Sokszor jött vissza lapos hátizsákkal. Vonatra ritkán volt pénze, és csak a következő állomásig váltott jegyet, de fönt maradt a vonaton. Ha emberséges volt a kalauz, hagyta, ha nem, gyalogolt az úti célig a töltéseken, a sínek mellett.
     Csak Győrbe nem utazott apánk után, mert nővérem akkor volt ott utolsó éves tanítóképzős az Orsolya Rendnél. Ő látogatta rendszeresen, és a szökés tervét is együtt gondolták ki. A rabok éppen könnyű munkát végeztek: vászonzacskókat varrtak. Apám felölelt egy jó mennyiséget, s mintha csak vinnie kellene valahova, elindultak a kapu felé. A nővérem lefoglalta az egyik kapuőrt, a másiknak is dolga akadt, apám elvegyült a ki-bejövő áradatban. Vasárnap volt, a havi egyszeri látogatási nap. Senki sem tartóztatta fel őket. Előző nap, a vasúti sínek felől, már átdobta a drótkerítés egy pontján minden holmiját. Nővérem elvitte onnan, mert egyik osztálytársának édesanyja befogadta apámat is egy éjszakára. Mekkora lélekjelenlét, bátorság kellett ehhez! Voltak ilyen emberek! Másnap reggel, már civilben testvérem kikísérte apánkat az állomásra, aki hazaindult gyermekkora falujába. Nappal nagyanyám pajtájában, padlásán élt, éjszaka pedig a jól ismert mezőket, szőlőhegyet járta, hajnalban elrejtőzött. Mire megjött az ősz, elfogták.
     Azt hiszem, akkor került Badacsonytördemicre, a kőfejtőbe. Recskről sokat beszélnek, Tördemicről említést sem hallottam. Anyám szerint maga volt a pokol. Ott kezdődött apám betegsége is. Az ötvenes évek elején váratlanul hazaengedték. Nagy szegénységben éltünk. Az erdőn, egyetlen, amink megmaradt, kivágott néhány méter fát, és eladta a városban. Rögtön begyűjtötték. Ad egy: rendőri felügyelet alatt állt. Nem hagyhatta volna el a települést. Ad kettő: kupeckedésével megkárosította a dolgozó népet. Két-három hónapot jelentett egy-egy kocsi fa. Többször is megismétlődött, de már nem a politikai volt, hanem köztörvényes. Az 1953-as Nagy Imre - amnesztia kiszabadította. Megszűnt a rendőri felügyelet is. Csak ekkor már súlyosan beteg, tébécével küszködő ember volt.
     Mi, a gyerekei, hogyan éltük meg? Öcsém belenőtt a nyomorba, a költözésekbe. Én még emlékeztem egy más minőségű életre. Olvasásba menekültem. Tizenegy évesen már ismertem Scarlet-ot az Elfújta a szélből; Gulácsy Irén: Fekete vőlegényekét; Makkai Sándor: Ördögszekerét; Réz Lola, Nyírő József, Herceg Ferenc regényeit. És Adyt. A szomszéd szobában lakott egy kitelepített katonatiszt család: Aggteleki Imréék. Ilona lányuktól kaptam negyvenhat vagy negyvenhét karácsonyára egy szép bibliofil Ady-kötetet. Hihetetlen élmény, szellemi-érzelmi menedék lett nekem ez a könyv.
     Ahogy a felnőttek sem mind jók, a gyerekek sem. Sokszor megkaptam, hogy börtöntöltelék az apám, az anyám meg napszámos. Csak pesti éveim alatt tértem magamhoz. Testvéreimmel mi is, mint a többi hasonsorsúak, megkerestük a magunk emberrengeteges Bakonyát, ahol szolidan megbújva, az ismeretlenségbe burkolózva tanultunk, dolgoztunk. Számunkra ez Budapest volt.
     Nővérem már nevelő volt egy amerikai alapítvány által fenntartott gyermekotthonban, bátyám gyárban dolgozott. Otthon nagyon nehezen éltünk: anyánk, öcsém és én. Nővérem előrelátása volt, hogy felvisz Pestre, itt soha nem fogok középiskolába jutni. Éppen jött a VIT. Lujza tanító nénim, honnan-honnan sem, kerített nekem egy úttörőruhát. Szabályszerűen felöltöztetett. Mivel semmiféle lábbelim nem volt, szereztek egy harminckilences, fekete, magas szárú cipőt az egyenruha kiegészítéséül. Tönkre is volt a tizenhárom éves lelkivilágom, amikor megláttam, hogyan viszonyul a pipaszár lábam a harminckilenceshez.
     Ennek ellenére becsoszogtam a zalaegerszegi úttörőközpontba, és előadtam, hogy nagyon szeretnék a budapesti VIT küldöttje lenni. Okozhattam némi meglepetést az igyekezetemmel, igen megörültek, hogy küldött akarok lenni. Elláttak a szükséges iratokkal és az oda-vissza jeggyel. Ennek a jegynek az ára hiányzott nekünk a pesti úthoz.
     Visszafelé-jegyet nem használtam el. Fent maradtam nővérem munkahelyén, a gyermekotthonban, a hadiárvák között. Érezhettem magamat is annak, mert már négy éve nem láttam apánkat. Így fejeztem be a fővárosban az általánost, a Szilágy Erzsébet Gimnáziumban lettem középiskolás. Amikor visszamentem Zalaegerszegre, már senki sem kutatta felvételim eredetét. Több évvel később megfutottunk ismét egy a kört a főiskola miatt. Ha meggondolom, mi nemcsak szenvedni és megbüntetni hagytuk magunkat, hanem volt bennünk, nőveremben különösen, kurázsi is, hogy packázni merjünk a hatalommal.
     Bátyámat, mert iskolázottabb, kreatívabb volt társainál, kiemelték a gyárból, és elvitték tisztiiskolába. Pedig szabadkozott. Ott aztán kikurkászták, hogy hol van az apja. Rendszeresen megjelentek nálunk egy kis családlátogatásra. Volt, amikor vadludat hoztak, elütötték. Nem készítené-e el a háziasszony? Mintha csak véletlen találkozásról lett volna szó. Ültünk a szűk földes konyhában, és vártuk, hogy megsüljön az a valami. Nem tudtunk az igenen és a nemem kívül beszélgetni velük. Nem is akartunk. Inkább hallgattunk, mint a kukák. Hagyták, hogy bátyám befejezze az akadémiát, aztán, mint megbízhatatlant, eltávolították. Szerencse, hogy megúszta ennyivel. Újra gyárban dolgozott.
     Nővéremnek Pest, a gigász vadon, jó menedéknek bizonyult. Kiváló nevelője lett a gyermekotthon árváinak, rászorultjainak. Tanítói végzettségét megfejelte főiskolai, később egyetemi végzettséggel. Nem ment férjhez. Amíg életünk el nem rendeződött, mindnyájunkat ő támogatott. Még vagánykodott egy kicsit 56-ban, aztán csak munkájára koncentrált.
     Bátyám mérnöki diplomát szerzett, de soha nem használta. Amikor friss oklevéllel munkára jelentkezett, azt a személyt találta az igazgatói székben, akivel 56 őszén "összeszólalkozott." Felhagyott az állami vállalatokkal, és egy kis javítóműhelyt nyitott. Halála után fia örökölte. Én tanár lettem Vas megyében, nagy köröket írva le a cél érdekében. Öcsémnél ütközött ki mindaz a hiány, amit zaklatott életünk során nem kaphatott meg. Soha nem tudott békét kötni a sorssal, korán elment.
     A dolgok különlegessége az, ahogy a felejtést magunkra erőltettük. Növekvő gyermekeink sem ismerték életünknek e nehéz szakaszát. Apánk foglalkozását nem írtuk be az életrajzunkba. Édesanyánk halálakor, a hivatalos iratok készítése közben kérdeztek rá: - A halott férjének a foglalkozása? Akkor mondtam ki azon a helyen, ahol már harminckét éve éltem, a hivatali beosztását: adóügyi jegyző. Milyen "hatalmas" beosztás! Nehezen jött ki belőlem, mint amikor egy súlyos bűn, egy titok szakad ki a gyónóból. Akkor úgy éreztem, hogy kimondhatom.
     Jó ideje már annak, hogy halottak napja előtt kistestvérünk sírját rendezgettük az apáti temetőben, amikor odalépett hozzánk egy idős asszony, és azt mondta: - Én ismertem ennek a kislánynak a szüleit. Nagyon jó emberek voltak. Olyan volt a szava, mint egy felmentő ítélet. Gejzírként tört fel belőlem a sírás. Igazolva éreztem őket.
     A rendszerváltáskor olvastunk a politikai üldözöttek kárpótlásáról. Anyánk megkötötte magát: - Nem állunk be a sorba! Hagyjátok apátok lelkét nyugodni! Értettük anyánkat: az elszenvedett évek pénzzel nem pótolhatók. Magam vállaltam fel a kiegyenlítést. Ha írásba fogok, keresem a módot, hogy valahol, néhány sor erejéig felvillantsam alakjukat. Így gyógyítom magamat, hogy sérelmek, panaszok és gyűlölet nélkül, mindig a megélt napra koncentrálva tudjak élni, tenni az utolsó órámig.