A gyermekszem sugarán át
                                                   "Mennyi történelmet kell
                                          tanulniok szegény diákoknak
                                          százezer év múlva!"
                                          (Feleki László)

     Nem tudom, miért van az, hogy az idős emberek nem emlékeznek a tegnapi ebédjükre, de azt tudják, hogy mi történt negyven, ötven, hatvan évvel ezelőtt egy különös napon. Időpontok, nevek, hivatkozások ellenőrizhető pontossággal gördülnek elő az emlékezet szekerén. Bennük sem idéződik fel minden, csak azok az események, amelyek örömteljesek, fájdalmasak, éppen sorsfordító történései voltak életüknek. Aztán a folyton folyó élet sodrásában megtisztultak, átszűrődtek a boldogság, a bánat, a lelkiismeret, a bölcs belátás, a megbocsátás homokrétegein. Ami megmaradt belőlük, számukra érték és igazság. Az ő igazságuk. S ezt rögzítették emlékezetük fonográfjára, s ha jó közönségre találnak, lejátsszák újra és újra. Mindig ugyanaz a gesztus, ugyanaz a mimika, de az elmondás módja egyre kiforrottabb, egyre meggyőzőbb, már-már előadói bravúr. A szavak, a történések soha nem változnak, maradnak a helyükön. Ez adja a hitelességét az elbeszélésnek. A kisgyerekeket juttatják eszembe, akik a mesét olvasó szüleikre rászólnak, ha azok sietősen kettőt lapoznak, vagy a megszokott szó helyett mást olvasnak. A gyermekek csak egészet, a teljeset, a hibátlant tudják elfogadni. Az idős emberek is. Aztán mondják emlékeiket dicsekvésből, önigazolásul, példabeszédként.
     Nem foglalkoznék ezzel a dologgal, ha nem kapnám magam azon, hogy múltam képei egyre nagyobb intenzitással törnek elő, mögöttük egy gyermek arca, aki voltam. Öregszel, mondom magamnak némi belenyugvással, azért történnek veled ilyenek. Amióta télbe fordult a világ, és a korán érkező est zajtalanul beborított, s a szomszéd kert hóval rakott kölyökfenyői mintha felém indultak volna, megszületett bennem a hajlandóság, hogy a hajdani gyermek szemsugarán át régi életem képernyőjére pillantsak.
     A karácsonyt 1944 telén is éppen olyan izgalommal vártam, mint békésebb években. A felnőttek azonban nem voltak a régiek. Sápadtan, hallgatagon tették dolgukat. Sokan eltűntek a környezetünkből. Elvitték őket, elutaztak, bevonultak. Az itthoniak pedig várták a postást, böngészték az újságot, hallgatták az ablakba kitett telepes rádiónk híreit. Nem fűztek megjegyzést semmihez.
     Az udvarunkba a magyarok helyére német katonák jöttek. Hatalmas sátrakat vertek, amelyekben ágyak és kályha volt. Pattogó beszédük keményen koppant, mint az eresz alá hulló jégcsapok. Nem bántottak bennünket, átnéztek rajtunk. Közöttük mentem át az úton, mert anyukám egy levélkével Kovácsékhoz küldött. Az utca néptelen volt. Hamar megértettem az okát. Ahogy Szegediék üres telkéhez értem, egy katona rám szólt, hogy ne álljak meg, siessek tovább. Zavaromban letérdeltem, és a cipőfűzőmmel matattam, de felrántott és meglódított. Azt azonban nem tudta megakadályozni, hogy ne lássam azt az iszonyatot. A hatalmas körtefán két magyar katona kifeszítve csüngött, fejük mellükre hullott, mint Jézus Krisztusé. Soha nem hallottam torkomból olyan hangot előtörni, mint ott, amikor sírni kezdtem.

- Miért néztél oda? – simogatta meg a hátam Bözsike, amikor belöktem náluk az ajtót. – Azt mondják árulók, szökevények. Öregmama már régóta alig látott, a hang irányába fordult.
- Nem akartak semmi rosszat, csak szenteste otthon lenni, mert ma este megszületik a gyermek Jézus. Hogy szűnjön a sírásom, malmoztak velem, s hagyták, hogy nyerjek. A remegés azonban nem múlt el a gyomromban.

     Balogh Rozi kísért haza. Bizalmas barátnőm volt. Felnéztem rá, mert két évvel előttem járt, de sok évvel volt tapasztaltabb nálam. Nagy védettségben éltem, s ő nyitogatta szemem az élet dolgaira, pedig szerettem volna még csukva tartani egy ideig. Ma is elmondta a leckét. Így tudtam meg, hogy nem a Jézuska hozza a karácsonyfát. - Anyukád rak oda mindent - közölte, és ezzel pontot is tett a dolgok végére. Végtelen szomorúság fogott el. A katonák arca még ott volt előttem, s most Rozi is elvett tőlem valamit, ami hétéves koromig az enyém volt, a csodát és hitet a felnőttek szavában. Többet nem írtam külön a nevét, csak így: Baloghrozi.
     Este minden úgy kezdődött, mint máskor. Együtt voltunk mind a hatan, de én külön húzódtam tőlük. Vártam, hogy milyen lesz ez a Jézuska nélküli karácsony. A csengő ezüstös hangja azonban úgy szólalt meg, mint az elmúlt években, és felmelegedett bennem egy aprócska remény. A fa most is mennyezetig ért, égtek a gyertyák, és szórta fényét a csillagszóró. Ekkor váratlanul eldőlt a fa. A szaloncukor szétszóródott, a díszek nagyot koppantak a bútorokon. Elfénytelenedtek a gyertyák, egy csillagszóró még erőlködött egy kicsit, sercegett, villogni próbált, és kialudt. Holtan feküdt a fenyő. Mozdulatlanok voltunk. Közben magához tért egy gyertya, és a gyantás tűlevél meggyulladt a szőnyegen. Amikor túl voltunk a tűzoltáson, némán rakosgattuk vissza, ami még megmaradt. A fát igazából helyrehozni nem lehetett. A megégett ajándékokhoz hozzá sem nyúltunk. Hallgatagon vacsoráztunk, csak anyuka ismételgette sírós hangon: - Rossz ómen! Nagyon rossz ómen!
     Igaza lett, mert bátyámat január első napján Németországba vitték a leventékkel. Huszár hadapród barátian rázogatta apu kezét: - Úgy vigyázok a fiatokra, mint a szemem világára. Nem hagyom el. Bizony valamiért elhagyta. Ahogy átgördültek a határon, soha többé nem látta Öcsi. Ezt akkor mondta el, amikor három évvel később hazakerült az amerikai fogságból. Elment szőkén, tizenhat évesen, még borosta sem volt az állán. Búcsúzásnál csak akkor törött el nála a mécses, amikor anyuval megölelték egymást. Nem nézett vissza, csak a nagy hátizsák púposodott a vállán.
     Ami a következő hónapokban történt velünk, az a régi filmek kapkodó, rángatózó, groteszk képeiként maradt meg bennem. Bombáztak, menekültünk, visszaköltöztünk. Kiemeltek az ágyamból, bedugtak az öcsém babakocsijába. Földig lógott a lábam, és fontos dolgokat pakoltak fölém. Különböző nyelvű katonák jelentek meg hirtelen az udvarunkon, és éppoly hirtelenséggel el is tűntek. De ami az oroszok bejövetele után történt családunkkal, ahhoz képest mindez semmiség volt.
     Egy tavaszi napon fekete ruhás férfiak érkeztek, és apunak egy papírost adtak át. Izgatottan mutatta anyunak. - Fatális tévedés – mondta – estére itthon leszek. Anyuka sietve csomagolni kezdett mindent, ami egy férfinak az elutazáskor kell. Még a kispárnát is a bőröndbe rakta, mert nélküle apu, sehol nem aludt el. Vártuk, vártuk, de nem jött haza.
     Havonta egyszer látogathattuk meg a megyeszékhelyen. Mindig hosszában csíkos ruhában volt. Mikor azt hitte, hogy nem látják az őrök, szétnyitotta kissé a zubbonyát. Összevert mellkasát csak egy villanásnyira láthattuk, azonnal elvezették. Ezeket, az utakat mindig gyalog tettük meg anyuval, mert az inflációs pénzen egy tojást sem lehetett kapni, nemhogy vonatjegyet. Nem mertem semmit kérdezni aznap az úton hazafelé.
     Hogy Apu nem jött haza, minket is kiraktak az otthonunkból. Az amerikás Rózsika fogadott be bennünket, mert a béres lakás éppen megürült nála. A szoba-konyha kicsi volt, de vigasztalt a szép udvar. Az amerikai kerteket telepítette ide a gazda ebbe a kicsi dunántúli faluba. Ki tudja, hány náció ízlése ötvöződött itt? Hány gazdag amerikai kertjének egy-egy részlete vert itt tanyát? Soha nem látott örökzöldek, virágok bámulói voltunk. Többnyire a szobából, mert Rózsika érzékeny volt a gyermeklábnyomokra, és a guruló labdákra.

- Krucifix! Szakráment! - kiabálta felénk a földig érő selyem pongyolából, sőt még olyanabbat is magyarul, ha túl sok talpat látott a gereblyézett utakon.

     Lassan elfogytak tartalékaink. Anyuka fejébe vette, hogy kérni fog ezt, azt, apu jóembereitől. A jóemberség azt jelentette, hogy apu sokszor a segítségükre volt hivatalos dolgok intézésében, elsimítgatta vitás ügyeiket. Búcsúkor és lakodalomkor, mi voltunk a díszvendégek, és a József napi ajándékot sem feledték el soha. Most azonban nagyon kelletlenek voltak. Ők is nélkülöznek, nagy a szegénység. Egy ilyen út után leverten üldögéltünk a konyhában, amikor megjelent nagy köszönéssel az egyik jóember.

- Röstellem, hogy az asszony csak úgy elküldte a tekintetes asszonyt, de ha besegítene egy kicsit a gazdaságba, kiszorítanánk valamit - gyűrögette a kalapját. Az ember vörös volt, anyuka fehér.
- Rendben van – szólalt meg anyu egy ki idő múlva. - Hol lesznek reggel?
- A Kecskés-dűlőben kapálunk – iramodott az ajtó felé a jóember, mintha üldözték volna.
- Ez már Prügy! – csapott anyuka a konyharuhával az asztalra. – Ez már Prügy! - csapott még egyszer oda.          

     Napokkal később kérdeztem meg tőle, hogy mi az a Prügy. Akkor mondta el nekem, hogy néhány éve halt meg egy író, aki gyerekkorában Prügyön ment át olyan nyomorúságon, mint amilyenben mi élünk. Különösen tiszteli, mert nála senki sem ismerte jobban a szegény és gazdag paraszt lelkivilágát.
     Másnap hazahozta az első keresetét, egy kis lisztet és zsírt. Rántott levest és búzastercet főzött. Ő nem evett, ült velünk szemben, és nézte, hogyan tömjük magunkba a nagy barna morzsákat. Ezután mindig elment, ha hívták, ha nem hívták, akkor BAJ volt. Ekkor esett meg a mi nyári karácsonyunk.
     Anyuka valami holmit ment eladni, de nem járt szerencsével. Öcsémmel mögötte baktattunk, tudtuk, hogy most BAJ van. Hazaérve alig hittünk a szemünknek, amit láttunk. Egy fejen hordozható kosár volt az ajtó előtt vászonnal letakarva. Anyuka sietve lerántotta a terítőt, lekuporodtunk, és hangosan kiabáltuk, hogy mit találtunk a kosárban. Volt abban minden földi jó!

- Karácsony van! Megjött a Kisjézus! – nevetett anyuka, és Gézuka ugrándozva ismételte szavait.
- Karácsony van – mondtam én is, s ahogy oldalra pillantottam, megláttam amerikás Rózsika ezüstfenyőjét a terasz oszlopa mellett, ahogy körbefonta a futórózsa, és a virágok lefele csüngtek, mint a rózsaszín, illatos szaloncukrok.
- Valamelyik jóemberünknek rossz a lelkiismerete – mondta anyuka, amikor már lecsillapodtunk.

     Sohasem tudtuk meg, ki járt nálunk, de anyukának egy darabig volt mit beosztania. Mire az igazi karácsony ideje eljött, alaposan megcsappant a szekrények tartalma. Anyu savanyú képpel turkált, mi lenne még mozdítható. Forgatta, vizsgálta valamennyit, és sóhajtozva visszarakta. Megint BAJ volt. Pont karácsony előtt. Nem vártam semmit, az ünnepet sem. Baloghrozi már megmondta az igazat. Dacosan, kitartóan utáltam a holnap estét.
     Aznap megjött Elli nővérem. Egy távoli városban tanult, mert anyánk szerint be kell fejeznie a tanítóképzőt, mert ez családunk egyetlen reális reménye. Elli csodák csodája, jó kedvű volt, pedig láthatta, amit látnia kellett. Én meg arról álmodoztam, át kellene ugrani a holnapi napot, és reggel mindjárt holnapután lenne. A dologból nem lett semmi, annyi csoda mégis megesett, hogy az amerikás Rózsika délután átjött értünk, és magával csalt bennünket. Baracklekváros kenyeret rakott elénk és jó szagú aszalt gyümölcsöt. Pirosoztunk a kártyával. A nyerést nem engedte meg, de megbocsátottam neki, mert a kályha tetejére almát rakott, s amikor sülni kezdett, otthonos illatok úsztak a levegőben. Bejárták Rózsika amerikás szobáit, és olyan érzésem támadt, mintha a régi otthonomban lettem volna. Elhatároztam, hogy nem megyek át a béres lakásba. Mikor Elli értünk jött, megmakacsoltam magam, rúgtam, haraptam, Elli rendíthetetlen nyugalma megvadított. Alig tudtak Rózsikával átvonszolni a fagyos úton. Én meg csak kiabáltam, miért menjek oda, ott nincs semmi, és bőgni kezdtem a keserűségtől.
     A szobaajtóban megtorpantam. Az asztalon egy kis fa állt. Fehér csillagsütemények csüngtek rajta, jó szagúak, még melegek, néhány új szaloncukor és díszek is, amelyek tavalyról megmaradtak. Alatta mesekönyv és piros gyöngysor és mindenkinek valami. Ott azon az estén, nyomorúságunk mélyén felragyogott bennem a fény, s gyermeki hittel hittem újra a csodát, az örök legendát.