Egy vers neked...

Ezerkilencszázhetvennégy - kétezerhét,
s közte van harminchárom év,
s közte van millió s egy név.
Az az egy név most én, csakis én vagyok!

De hol vagyok?
És ti?

Hol vagytok álnok,
elvesztett,
sosem volt barátok?

Hol vagytok lányok,
eltévedt,
szerelmes hajtások?

Hol vagytok évek,
elkésett,
meg nem élt képek?

Hol vagytok álmok,
elvetélt,
tétova talányok?

Én itt vagyok!
És ti?

Rám telepedtek,
mint a jól lakott macska
tiltott asztalra,
ki figyel minden zajra,
nehogy jöjjön a gazda
és megriassza
ezt a szertelen, szemtelen,
hamis idillt.

Így várlak én is minden este,
a hol vagytok gondolatokkal telve,
mégis éhesen, hogy belépj az ajtón
édesen, tisztán, hogy érezzem
- bár te jöttél meg –
mégis én érkeztem.

És a sok hol vagytok...?
Már mind a küszöbön toporog!
Miért?
Nem nagy talány.

Mert te vagy,
a barát, az álom, a lány,
ahogy múlnak az évek.