Nők

Hajak-aranyak,
szőke szénaboglyák,
barna rozsdák.
Őszi fák
koronáinak rokonai.
Lenyugvónap vörösek,
és tüzesek lángoló tengerek.
Fekete éjek és
szürkén csillogó hajnalok,
ezek a fenséges,
fényes hajzuhatagok.
És tekintetek és szemek,
gyönyörű, izzó, parázsló,
feketeszén szemek, vagy
barna páncélú szembogarak,
melyek ott maradtak a tűzbe
beleégve zöldbe, vagy kékbe,
fosszilis drágakőbe.
Ők a szemek, színesek,
és csillogók, mint az
életre kelt üveggolyók.
És látják a tájat,
a hegycsúcs orrot, a rózsa szájat.
Pillantásuk leszánkázik a
lejtős, lankás, rövid, tömpe,
fitos, pisze, nemes, hosszú
úton le egyenesen szőrerdőbe,
hogy onnan a fényre, tisztásra érve
nézzenek le, ahol
duzzadt ajakról, mint folyóvá
áradt forrásból
fakasztott mosolyból
csillan elő gyöngyfogsor.
S vörös hús villan kacéran,
szemérmetlenül pucéran.

Szélesedik a meder,
zubog a víz.
Folyik az élet,
ez az örök törvény.
A víz az élet,
s az élet a nő.