|
Ihletre várva!
Várok, várok, várok!
Ennyi mára?
Nem jön szó a számra?
Sok lenne a kiegyenlítetlen számla
ha verssel fizetnék. Megfizetnék. Talán mindenért.
Csak azért is várok konokul!
Pedig írnom kellene valamit mocskosul.
Vagy csak finoman, árnyaltan piszkosul?
Nem!
Mocs-ko-sul!!
Ítélve pillanatnyi hangulatombúl!
Valami mocskosul szépet,
hogy belopjak egy irodalmi képet
is e kusza szabálytalan versbe!
Várok!
És agyam köré mélyenszántó árkot ások
tompa életlen gondolatokkal.
Mert nem bírom már a fondorlatokkal
tele világban,
biztos hajtást hozó, de monoton igában
vonszolni magam.
Már nem várok tovább!
Kész a gödör, kész a vers,
oly csupasz és olyan nyers,
mint a gondolataim és a testem,
melyet benne elhelyeztem.
Dobj rá földet ha arra jársz,
húzz ujjaddal boronát,
vessél bele új kalászt,
s feledd el a néma gyászt! |
|
