Mentem volna ifjan látni a világot,
S itt ülök magamban vénen most.
Messze még mindig ragyog a déli nap,
De nem visz el már odáig a lábam.
Csönd ül a földön, a köd gomolyog
Már sápadtak, szürkék a hajnalok.
Nyár és ősz kincsével telve a kamra
Jöhet a tél hosszú, mély nyugalma.
Uralma.
Telve a pince is, forr már a bor
S most múlt nyarak tüzéből kóstolok
A tél jön, a szele már is itt süvít.
Mag és szív a tavaszról álmodik.
Tavaszig.
Itt hagynám nehéz, megfáradt testemet
Mely álmaimnak mindig csak kolonca
Vágyom újra a szárnyakat
Tán voltak valaha.
Itt hagynám e hatalom dúlta földet
Megtört reményeket és fájdalmakat
Nem vinném, csak a szívemet
És a szerelmedet.
Mindig csalódva
Menekülnék
Csak futnék,
De hiába
Itt tart a bilincsem,
Az anyag és az Isten.
Istenem!
Tudom, mit akarok,
Csak azt nem,
Te mit akarsz velem.