Macska

 

Kettőezer-kettőszáz írták az égre a tűzijáték aranyló fényszikrái. Az annihilációs meghajtású automata vezérlésű fekete suhanó hangtalanul érkezett a tetőterasz sarkához. Jesabel a szomszéd uradalom úrnője vörös hímzettel ékes fekete selyemruhájában könnyedén perdült ki a szőnyegre. Hosszú fekete haját csábos mozdulattal igazította hátra. Nyakán vérvörös rubinok ragyogtak. Vendéglátója Ábel telt pezsgős poharat nyújtott elé üdvözlésként.

• - Boldog újévet! – kacagott rá a vendégére.
• - Vidám holnapokat! – felelte a lány és felhajtotta az italt.

Nem voltak barátságban, de birtokaik fekvése alátámasztotta az összefogás kölcsönös előnyeit. A lány egyezkedni érkezett. Az ünnep csak alkalmat adott a találkozásra.
S a terített asztal méltó volt az alkalomhoz. Eleven virágok között valódi gyümölcsöktől roskadoztak a tálak. Igazi húsfélék mellet változatos zöldségek, különféle tészták kínálták magukat. Torták, illatos sütemények sorakoztak a boros és pezsgős palackok előtt.
A technika olcsóvá vált művi csodái közül csak néhány különleges csemege kaphatott helyet a kínálatban. Ott volt a hőmérséklettől függő ízű üdítő, a különféle fűszerzselék és az ambróziának nevezett édesség, mely ártalmatlanul növelve a melatonin szintet szinte simogatta a felfokozott ingerekkel túlfeszített idegeket. 
A szökőkút vize egy ívelt medencébe folyt, s a felszínén illatkapszulák úsztak a virágszirmok között. A halk csobogás fürdőzésre csábított.
A sarkok felől lágy dallam szól halkan. Minden körülmény a megegyezést erősítette.
A tűzi játék aranyló krizantémokat, sziporkázó fénygömböket, ragyogó tűznyilakat rajzolt a fekete égre.

A nagy mészárlásként is emlegetett többmilliárdos emberveszteséggel járó rettentő háború és az azt követő világjárvány óta mit sem változott az élet. A birtokok határait szinte sérthetetlenné tették az érzékelők. Az uraké lett a tudomány. Kevesen maradtak, így fegyveres konfliktus csak ritkán támadt, alattomos intrika viszont akadt bőven. Katonák már nem voltak, csak gépek. Maguk az urak kellett, hogy értsenek fegyverhez, fortélyhoz. A rabszolgáikat alkalmatlanná tették a harcra. Beléjük épített érzékelők figyelték még a gondolataikat is. Igazság szerint nem volt szükség a munkájukra, azt jól elvégezték a különféle gépek, szórakoztatásra kellettek csak, így alig volt értékük. Sorsuk felett uruk, úrnőjük szeszélye döntött.

Az egykori bánya egyik elhanyagolt bejárata előtt egy fiú állt, nézve a tűzijátékot. Testhez álló fekete overallját és sápadt arcát bő csuklyás köpennyel takarta el. Kéznyújtásnyira tőle egy sziklakoloncon fekete macska kuporgott. Talán a fiúra várt.
A macska simulékony, játékos, alkalmazkodó. Kecses és gyönyörű. A legszelídebb vad. Valójában mégis megszelídíthetetlen. Kiszámíthatatlan. Öntörvényű és független. Ilyen volt a fiú is, így is nevezték titokban. Macska. A birtok ura nem tudott a létezéséről, pedig egy apjuk volt, a mutáns, akire nem hatott az agyszonda. Ő volt a rabszolgák között a legszebb. Mindkét tulajdonság oka volt, hogy ő lett a kiválasztott, és oka lett korai halálának is. A fiú örökölte mindkét tulajdonságát.

A tűzsziporkák ellobbantak. A fiú és a macska visszatért a bányajáratokba. Ott volt a birtok rejtett gazdagsága, a dolinák üvegkupolái. Nem a valaha itt bányászott ércek tették gazdaggá, irigylésre méltóvá ezt a területet, hanem a múltból megmentett eleven kincsek, a máshol kiveszett gyümölcstermő növények, a hidroponikus termesztést elősegítő halgazdálkodás, a zöldségek sokasága, és a megőrzött szimbionta és kalapos gombák. Máshol már csak a mesterséges íz kristályokkal fogyaszthatóvá tett mesterséges zselék, néhány igénytelen gabona és zöldségféle volt az ételek alapja. A háború semmit sem kímélt. Itt még dísznövények is bőséggel akadtak és méhkasok rejtőztek a kisebb sziklaodúkban. A rejtett völgyekben állatok legelésztek. A belső termekben buja trópusi dzsungel zöldellt, gyíkokkal, madarakkal. Szökő kutak, mesterséges zuhatagok mutatták, mily bőven van itt az egyik legdrágább kincs, a tiszta, iható víz.

A tetőteraszon víg zene csendült, egy lenge ruhás szőke rabnő újabb tálakat hozott. Ábel és Jesabel meghitten mosolyogtak egymásra. A váltakozó színű lámpák valószínűtlen fényvarázsa meseszerűvé bűvölte az estét. A szavak játékos incselkedései nevetésbe fulladtak, a kezek tétova, kíváncsi kutatásra csábultak. Az érzékek ismerkedése megegyezést ígért.
Az egyik frissebb ritmusú dalnál Jesabel táncra perdült, és Ábelt sem sokáig kellett biztatni a csatlakozásra. Önfeledten ringatóztak. Varázslat lengte át az éjszakát.
A lány a tánc könnyed lendületével libbent vendéglátója mögé. Hirtelen megállt és az egyik hajtűjét előrántva hátba szúrta a férfit.

• - Nos, a mulatságnak úgy hiszem, ezzel vége is. – mondta diadalmas gúnnyal a hangjában.

Ábel ernyedten omlott az asztal mellé, csupán a pillantása maradt eleven.

• - Még nem egészen. – hangzott a váratlan válasz a lány mögül.

Megperdült, de elkésett már. Derekára izmos kar fonódott, a hosszú tűt tartó kezére egy erős férfikéz szorult, és kíméletlenül kezdte azt a lány teste felé nyomni.

• - Ne! – sikoltott fel Jesabel, de hiába vergődött.

A Macska nem könyörült. A második döfésre is maradt még elég méreg a tűn. A lány tehetetlenül rogyott le vendéglátója mellé.

• - Ki? – kérdezte bágyatagon Ábel.
• - Azt kérded, ki vagyok? Apád fia.
• - Segíts!
• - Nem.
• - Rajta veszthetsz. – figyelmeztette öccsét.
• - Dehogy. A gének igazolják majd, hogy a testvéred vagyok. Egyebet senki se tud kideríteni, az érzékelőidet kikapcsoltam. A szignálodat is ismerem már rég. Tudok mindent, ami kell.
• - Káin.
• - Az a nevem.

Ábel lehunyta a szemét, és nem mozdult többet. Halott volt.

 

A szőke rabnő boldog kacagással futott oda és ölelte magához a Macskát.

• - Kedves, hogy így örülsz. – jegyezte meg az kimért, távolságtartó hangon, majd félre tolta és büszke fejtartással távozott

A lány elhűlve bámult utána. Az oszlop mögül az apja lépett oda mellé.

• - A macska magányos vadász. – mondta figyelmeztetően.