Boross Teréz versei

Köd alatti csendben

arcok ülnek köd könyöklő estben
nézve néznek szilárd tekintetben
tágult világ szőlő szemük mélyén
várakoznak fáradt utuk végén

nézem őket feszült rendületben
őrzők élnek köd alatti csendben

A Titok felderül
(édesapám emlékére)

gurgulázó száját nem nyitja szóra
ezüstösen lebeg
sietősen kattog a falióra

és testében kereng
fejti a háncsait lágyan lebontja
torzult arca remeg

kútnak hulláma őt fényébe vonja
csendesen lemerül
fájdalom kergeti ízekre osztja

önmagába kerül

Arcában arcát megtalálja újra
a Titok felderül

Zárolt emlékezet

a szenvedés kapujában álltam
zörgő csontok temetkeztek
míg ketrecágyban feküdtek némán
megfeszítették az Embert

tekintetük lehúzott ablakán
tejfehér üreg semmi ég
jaj láncolt testtel feküdtek némán
elhallgatott emberiség