Boross Teréz versei

Tavasz-sziget

ahol a föld ágaskodik
és karját nyújtja az ég
ringat ott az óceán
bölcsőjében fáklya ég

nem alszik a mélyben ő
és nem is hallucinál
fehér szájú katlanban
vörös csóvákat szitál

hegyárnyékban fényalak
habokban bukfencező
delfinei szárnyalnak
vajúd a látómező

szélesedő horizont
bujkáló cseppjén az ég
ringatott az óceán
bölcsőjében fáklya ég

Vagyok

vagyok mint aki tűzben ég de sosem ég el
mint aki álmot hoz de álmot sosem ér el
vagyok folyó duzzadó patakból áldomás
szikkadt földjeidet söprő sáros pusztulás
kikötői csöndedbe szívódó alkalom
vagyok kék-foltos ruhádba bújó fájdalom
vagyok most-odban a kezdet a végső
pergamen bőröd alá rejtett ékkő

Válaszvonal

járda út üresen   gyermekcipő kopog
kezemben gyermekkéz   arcomon fény lobog
mögöttem angyalok    tipegnek kedvesen
kisfiú kisleány    kacagnak csendesen
robog egy autó   nagy fürgén kanyarog
fordul a járdára    téli fagy megropog
ráborul fiúra    lánykára szélesen
fut tovább nem áll meg    üvöltök kívülem
betonra olvadok    állítsd meg értelem
leánykám kigurul    kiesik hirtelen
de jaj az autó    rohan a házakig
két éves kisfiam    alatta hintázik
magamon kívül    sem belül nem vagyok
kék-foltos fiamat    csak visszaadjátok