Iannis Xenakis

görög-francia zeneszerző
(1922–2001)

Romániában született, görög menekült családban. Már korán kiderült, hogy érdeklődése más, mint a "megszokott" kíváncsiság. 12-13 éves korában zongorázik, csillagászati könyveket olvas, matematikát és archeológiát tanul. Öntudatosan lenézve kezeli a hivatalos iskolai tanulmányokat. 16 évesen kezdi az Athéni Műszaki Egyetemen mérnöki tanulmányait, ahol matematikát, fizikát, jogot és antik irodalmat hallgat, miközben összhangzattant és ellenpontot is tanul. Egyetemi tanulmányait 1940-ben félbe kellett szakítania, amikor a II. Világháború elérte Görögországot. Hét évbe tellett, mire mérnöki diplomáját kezébe vehette. Ez alatt az idő alatt részt vett a kommunista ellenálló mozgalomban a megszálló német csapatokkal szemben, gyakran szereplője volt tüntetéseknek, melyek miatt számos alkalommal börtönbe került. Egy csata során angol gránát robbantotta fel az épületet, amit Xenakis két bajtársával védett. Halottnak hitték és ott hagyták, később az édesapja talált rá, aki rögtön kórházba vitte. Ennek az összecsapásnak a nyomát viselte élete hátralévő részében az arcán sebhely formájában, továbbá elveszítette bal szemét. Az ellenállásban való részvétele miatt halálra ítélték, ezért 1947-ben illegálisan Párizsba szökött, ahol mérnöki diplomájának köszönhetően Le Corbusier-nél, az ekkor már világhírű építésznél kezdett dolgozni. Ez ösztönözte, hogy a zenében alkalmazza a vizuális szemléletmódot felhasználva az építészeti tervezés technikai eszköztárát a zenei szerkesztésben. Le Corbusier és az építőművészeti munka hatása jelentkezik Metastasis c. darabjában, ahol a tömeges glissandokat eredetileg ugyanazon a milliméterpapíron ábrázolta, amelyet épületek szerkezetének rajzolására használt. Az ábra tükrözi elképzelését a zenei "téridőről", ahol a hangmagasságot az y tengelyen ábrázolja, az időt pedig az x tengelyen. Később a Metastasis vonós glissandoinak képét a Philips Pavilon fal-görbületeinek szerkesztéséhez használta fel. Párizsba a szakmai körökben nagyra tartott Oliver Messiaen francia zeneszerző figyelmét is felkeltette az ifjú Xenakis ragyogó intellektusa és kreativitása. Arra biztatta, hogy foglalkozzon a zenével, többek között pedig arra, hogy építse be zenéjébe az eddig tanult építészeti elgondolásokat és matematikai ismereteket. A zeneszerző ezentúl formákban gondolkodott, meggyőződése volt, hogy a zeneszerzést kizárólagosan matematikai alapra kell helyezni: a valószínűség számítást, a játékelméletet alkalmazva komponált. Örök kívül álló volt: az akkori "Új Zenei" központ, a Darmstadti iskola sohasem fogadta sorai közé. Stockhausen személyesen mindent elkövetett, hogy távol tartsa maguktól. Xenakis a tudomány embere volt, zenei elképzelései mellett számtalan terv fogalmazódott meg fejében. Így például pókhálószerű fényfátylat szeretett volna a Föld köré borítani, vagy a felhőket és a bolygókat felhasználni visszatükröződő felületként, hogy létrehozzon egy gigantikus, kozmikus és persze tudományos műalkotást, amely majd elkápráztat mindenkit. Kidolgozta például a módját, hogy hogyan lehetne mesterséges északi fényt létrehozni a Föld bármely szélességi fokán. Bár törekvései megvalósítatlanok maradtak, kiélhette magát más keretek között, például a Polytope és Diatope névvel jelzett audiovizuális előadásokkal, melyekhez ő maga komponált zenét és a látványt (hang és fény alkalmazás). Az elsőt (1967 Polytope) a világkiállítás keretein belül mutatták be, a francia pavilonban került megrendezésre. Az előadáshoz 1200 fényforrást használt fel, melyek acélkábelekre erősítve alkottak áttetsző szobrokat. Minden egyes lámpát önállóan lehetett vezérelni. Volt egy fényforrás-felhőm a térben, amelyre ugyanazokat az eljárásokat tudtam alkalmazni, mint a hangfelhőkre - emlékezett vissza. Multimédiás performance létezett már előtte is, de a fények és vetítések inkább magát a zenét kívánták hangsúlyozni, míg nála a zene és látvány közötti kapcsolat nem egymás között-, hanem rajtuk túl, vagy mögöttük jön létre. Az előadás a zenével és a fényjátékkal együtt teljes, egész műalkotás, melyet lehetetlen átélni újra csupán a zene meghallgatásával. Egy később megrendezett Polytope előadásban ugyanezt a villanó fényekhez hasonló hatást film segítségével érte el. Az eredeti előadás 6 perces volt, a lámpák másodpercenként huszonötször villantak, azaz percenként ezerötszázszor, a teljes hat perc alatt pedig kilencezerszer - ahhoz, hogy ugyanezt a hatást filmmel el tudja érni, ugyanennyi képkockára volt szüksége. A filmkockák huszonöt másodpercenként váltották egymást. Az egyes fekete filmkockákban fehér folt volt, amelyen keresztüljutva a fénysugár egy speciális foto elektromos cellát működtetett. Összesen 1200 ilyen cellám volt - mesélte. Valamennyi előadásának zenéjét elektronikus stúdióban készítette, és noha az előadáshoz íródtak, később önálló szerzeményként is megjelentek lemezen. Diatope című előadásának hanganyaga például a legkiválóbb zenei kompozíciója. A majd egy órás elektroakusztikus zene, vagy ahogy ő nevezte - szalagzene, maga is olyan, mint egy monumentális építészeti remekmű. A zene lassan építi fel magát, kezdete hosszú és halk szinuszhangokból áll, melyek az egész hangzóanyag alapkövei, majd lassan bontakoznak ki belőlük az ismert szerzői hangzások: brutális, leginkább darázs zúgásra emlékeztető kellemetlen elektronikus zajok, üveg koccanást idéző tiszta hangok és komputer csipogások tűnnek elő, veszik át az irányítást, majd folynak egymásba, hogy végül eltűnjenek ismét a kezdeti szinusz-folyamban. Xenakis a komputeres zene egyik említésre méltó úttörője is - első, aki a hagyományoktól, és a kortárs törekvésektől elszakadva abszolút zenét komponált számítógép segítségével. Kezdeti törekvéseit ezért az IBM finanszírozta. Ám elektronikus zenei elképzelései hamarosan olyan technikai felszereltséget igényeltek, amivel a legtöbb akkori stúdió nem tudott szolgálni. Stockhausen figyelemre se méltatta, így stúdiót kellett találnia. Amikor nem talált megfelelőt, úgy döntött, hogy létre hoz egy sajátot. Így alapította meg 1966-ban az EMAM (Equipe de Mathématique et Automatique Musicales) intézetet. A célja egy olyan berendezés megtervezése volt, amely nem csupán hangszintézisre alkalmas, hanem számítógép segítségével, matematikai alapon, zenét is tud létrehozni. A szerény kulturális alapból működő intézet végül óriási hírnevet szerzett magának a csak UPIC néven emlegetett berendezéssel, amely voltaképp egy elektromágneses asztal, amire egy ugyancsak elektromágneses golyóstollra emlékeztető ceruzával rajzoltak. Az asztal már előtte is létezett, nagy cégek használták autók és épületek tervezéséhez, Xenakis továbbfejlesztette és zenei célokra kezdte használni. A számítógép szinte pillanatok alatt képes volt elemezni egy rajzot, értelmezni a rajzot alkotó vonalakat: a vertikális vonalak a hangmagasságot, a horizontális vonalak az időt mutatták. Az asztal bármilyen rajzot, képes volt értelmezni, és azonnal bemutatni annak zenei megfelelőjét, így zeneszerzés mellett pedagógiai célokra is felhasználták. A zeneszerző újraértelmezte a zeneszerző és a zene kapcsolatát. Az asztal működési elvén alapuló számítógépes szoftverek igen népszerűek, az Internetről letölthetőek.  


három korszakban (ő és Le Corbusier 1949, 1975 és 1998)

Xenakis saját esztétikai törvényeket hozott létre az absztrakt matematikára alapozva, amelyek többek között egyedülálló filozófiát alkalmaztak a "véletlen" zenében. Ebből az elképzelésből kinövő zenéjének elnevezése stochasztikus zene. Művészete túlmutatott az "egyszerű zenekomponáláson". Úgy hitte, a zene nem más, mint az intelligencia kifejezése hangokon keresztül, művei pedig alighanem a legracionálisabban felépített, legmonumentálisabb alkotások az Új Zene korából: olyan bonyolult szerkezetű, sokszor brutális hangvételű darabok, amelyek szétfeszítve minden keretet zúdulnak bele a hallgatóság nyakába, és felidézik azt a végtelen komplexitást, amely körülvesz minket a Természet alakjában. Nem utolsó sorban pedig azt a komplexitást, amely a zeneszerző személyét jellemezte. A háború élménye mély hatással volt zenéjére és az ezzel egybefonódó kreatív gondolkodására. Ezt egy bekezdése illusztrálja 1971-es Formalizált zene c. könyvéből, amely egy tüntetés hangzó eseményeit magyarázza, ahol a ritmikus, egységes jelszavak skandálása fokozatosan áttűnik kaotikus sikoltásokba, amikor az ellenség tüzet nyit a tüntetőkre. A tüntető tömeg hangzásának leírása mellet Xenakis kitér azokra a természeti jelenségekre is, amelyek stochasztikus szabályokat követnek, mint pl. az eső vagy a jégeső kopogása kemény felületen vagy a kabócák ciripelése a nyári mezőn. Ezek a hangzó események ezernyi elszigetelt hangból tevődnek össze; a hangok sokasága, összességében érzékelve új hangzás eseményt alkot Az így keletkező hangzástömb az időben plasztikusan változik, tagolódik, aleatorikus és stochasztikus változásokat követve. A "stochasztikus törvények" matematikai megfogalmazása volt a legfontosabb jellemezője első érett kompozícióinak (Metastaseis 1953-54; Pithopratka 1955-56). Pithoprakta (valószínűség szerinti működések, 1955-56) - a mű 50 hangszerre íródott: 46 vonós hangszerre, 2 harsonára, 1 xilofonra és egy fadobra. A szerző, a valószínűség számítás szabályait alkalmazva, ellentétet teremt folyamatosság és szaggatottság között glissandok, pizzicatok, vonókopogtatás, nagyon rövid vonások segítségével. A vonós hangszerek teljes "divisit" játszanak. Az elkülönített hangok nagy mennyisége a teljes hangtartományban sűrű, "granulált" effektust eredményez, valódi, mozgásban lévő hangfelhőt, melyet a nagy számok törvénye irányít (Laplace-Gauss, Maxwell-Boltzmann, Poisson, Pearson, Fisher törvények felhasználásával), így az egyes, különálló hangok elvesztik fontosságukat a teljes, tömbszerű hangzás érdekében. A darabban előforduló vonós glissandok tömeges mozgása és a rézfúvók rendezetlensége a gázok kinetikus elméletével hozható összefüggésbe. Az elmélet szerint "a gázok hőmérséklete molekuláinak egymástól független mozgásából származtatható". Xenakis párhuzamot von a gázmolekulák térbeni mozgása és a vonós hangszerek hangmagasság skálán történő mozgása között. A darab kavargó mozgásának konstruálásához a szerző a "molekulákat" egy elképzelt hőmérséklet és nyomás szekvencia segítségével irányította. Ennek eredménye olyan zene, melyben nem lehet meghatározni elkülönülő szólamokat, azonban az általuk generált hangmassza alakja világos. Diamorphoses (1957) - első elektroakusztikus zenei műve, melyet Pierre Schaeffer párizsi stúdiójában komponált. A mű, az ekkoriban keletkezett instrumentális darabjaihoz hasonlóan a hangfelhő, ill. hangszöveg-technikát követi, lassan fejlődő, granulans hangtömegek mozgatásával, melyek belső részletei állandó változásban vannak, glissandok, ismétlések, tremolok alkalmazásával. Komponálásához a szerző sugárhajtóművek, autóütközések, földrengéseffektusok, zajos hangok, emelkedő magasságú hangtextúrák hangjait és más zajos hangokat, valamint ezek ellentéteként pedig áttetsző, magas regiszterű haranghangokat használ. A hangzások összekeverésével fehérzajszerű hangmasszához kívánt elérkezni, a hangszínek, regiszterek és a dinamika fokozatos változtatásával. A hangzó tömeg állandó transzformációban van az összetevő hangok eloszlásának, sűrűségének változtatásával. Concrete PH (1958) - a mű 1958-ban készült a Brüsszeli Világkiállítás Philips Pavilonjának felkérésére. A pavilon építészeti munkáit nagyrészt lannis Xenakis végezte, aki ekkor Le Corbusier mérnöke és asszisztense volt. A hiperbola alakzatok - melyeket először Metasstasis (1954) c. darabjában használt - okozta hajlított felületek miatt a pavilon a Világkiállítás egyik legexcentrikusabb építményének bizonyult. Az építészeti terveken kívül komponált egy zeneművet is, melyet a szünetekben játszottak. A darab címe a darab műfajára (koncert = konkrét zene) és az építmény (parabola hiperbola = P. H.) alakzataira utal. A mű hangzó alapanyagául izzó faszén hangjának felvétele szolgált, melyet a szerző különféle manipulációk segítségével alakított át.

Ízelítő műveiből - videó:
S. 709