osztrák zeneszerző,
karmester
Halála idején alig ismerték zenéjét, amely azonban mára világszerte elterjedt: 1962-ben megalakult a Nemzetközi Webern Társaság. Zenéje idővel megváltozott. Bár eredendően rendkívül egyszerű textúra jellemzi, amelyben minden egyes hangjegy tisztán hallható és minden egyes hangszín rendkívül gondosan választott, gyakran mégis nagyon részletes utasításokat ad az előadónak és bonyolult hangszeres technikákat igényel. A széles melodikus vonalak időnként oktávnál is nagyobbat ugranak, az időtartam pedig tényleg nagyon rövid: a Hat Bagatell vonósnégyesre (1913) például mindössze három percig tart. Webern korai művei későromantikus stílusban íródtak. Életében nem jelentek meg és nem is játszották őket. Ezek között vannak dalok, vonósnégyesre írt darabok, zongoraművek és a zenekari Im Sommerwind szimfonikus költemény. A húszas években írt dodekafon művei (Három népi szöveg, op. 17; Vonóstrió, op. 20) a zeneszerzői technikának arról a pontjáról indultak el, ahová Schönberg és Berg érett művei megérkeztek. De ő másfajta világot kutatott, mint mestere: a makrokozmosz helyett a mikrokozmosz világát, a finom, rövid életű, poentillisztikus hangok és csöndek világát, új hangkapcsolatokat, finoman csillogó hangszerelést. Miután befejezte tanulmányait, első műve a zenekari Passacaglia volt (1908). Harmonikus lépés ez előre egy sokkal összetettebb hangzás irányába, a hangszerelés sokkal jelentősebb, mint korábbi zenekari művében. Magán a műformán kívül nem sok kapcsolata van a ma sokkal jobban ismert érett műveivel. A passacaglia egy 17. századi forma és Webern későbbi műveiben is megkülönböztető stílusjegy a tradicionális kompozíciós technikák (különösen a kánon) és formák (Szimfónia, Concerto, Vonóstrió és Vonósnégyes valamint zongora- és zenekari Variációk) használata modern harmóniai és melodikus nyelven keresztül. Néhány évig szabadon atonális darabokat írt, majd átvette mestere új technikáját. Az új zene alapjában véve horizontális (ellenpontozó szerkesztésű) volt a romantikusok vertikális (akkordos) komponálásával szemben. Dallamvonalát széles hangközugrások darabolják fel. A hangsor úgy van elrendezve, hogy nem lehet érezni a hármashangzati (hagyományos) harmóniát. A hangszereket és az emberi hangot szokatlan regiszterekben használja. Fölismerhető témák helyett a hangsorból merített sejtek szerepelnek, már fölfedezhetők dodekafon elemek. Webern a Drei Geistliche Volkslieder-ben (1925) használta először Schönberg dodekafóniáját és ezután minden művében következetesen ragaszkodott is hozzá. Az 1927-es Vonóstrió az első teljesen instrumentális darab, amely a dodekafon (tizenkét fokú) technikát használja egyúttal tradicionális zenei formában is. De Webern tovább ment és a dodekafon szerkesztést szeriális struktúrává fejlesztette. Ez volt a leghatározottabb elfordulás a zeneszerzés múltjától, gyökeres szakítás az európai zene egész hagyományával. A szeriális zene rövid eszmevillanásokban történő, olykor alig érzékelhető, minden eddigi jelrendszernél tömörebb megnyilatkozása volt, ahol nemcsak a harmóniák rendjének kötöttsége bomlott fel, nemcsak a dallam folytonossága oldódott meg, de a hangszerek funkciója is minimális jelzések minimális időtartamára szorítkozott, és a hangmagasság regiszterei is rendkívüli gyorsasággal váltakoztak, így emelve ki a hallgatót a tér és idő stabil kereteiből. Az egyes hang hangzása és színe itt a zeneszerző műgondjának fő feladata, mert ezzel kell egy másodperc alatt kifejeznie mindazt az emocionális tartalmat, amit elődei olykor egy teljes tételen át közvetítettek. Ennek az elvnek következetes megvalósítása okozza Webern műveinek végletes rövidségét és érzékenységét. Annyira tömörek voltak a művek, hogy egy-egy darab esetleg csak néhány percig tartott, olykor pedig még egy percig sem (Koncert op. 24 - alig 6 perc). Tömör és rövid muzsikája tele van információval. A kánontechnika komoly szerepet játszik zenéjében. 2. Kantáta (op. 31; 1941-1943) című kamarazene jellegű szimfonikus zenei alkotásáról maga úgy vélekedett, hogy az afféle missa brevis, melynek utolsó tétele úgy van megszerkesztve, amilyenre a németalföldiek talán soha nem is gondoltak, mert egy igen komplikált, négyrészes kánon az alapja. Utolsó művei szintén egyfajta stílusbeli fejlődést mutatnak. A két utolsó kantáta például nagyobb együttest használ, mint a korábbi darabok és tovább is tartanak (az első nagyjából 9 perc, a második 16) valamint sűrűbb szövésűek. Ízelítő műveiből - videó:
|