Antonio Lucio Vivaldi

olasz zeneszerző, hegedűművész
(kb. 1675-1741)

Életéről igen kevés adat áll rendelkezésre. Még születése évét sem tudták pontosan meghatározni, csak sejthető, hogy 1669 és 1678 között látta meg a napvilágot Velencében. Apja, Giovanni Battista Vivaldi, a velencei Szent Márk-székesegyház hegedűse volt - valószínűleg ő tanította a fiát hegedülni. A hangszertudás további tevékenységének is meghatározója. A vonósok technikai lehetőségeit, a hangszeres zene irodalmát sok új vonással gazdagította. Az ő kezében nyerte el végső formáját a hegedűverseny, alakult ki a program koncert műfaja. Vivaldit a szülei papnak szánták, egyházi tanulmányait 1688-ban kezdte meg. Mivel azonban koraszülött volt és beteges maradt, nem adták be a velencei papi szemináriumba, hanem otthon taníttatták. A zeneszerzőt 1703-ban szentelték áldozópappá, de papi hivatását nem sokáig gyakorolta, saját elmondása szerint egészségi állapota nem tette lehetővé, hogy rendszeresen misézzen. 1704-ben a velencei Irgalmasok árvaháza komponista - karnagya és tanára lett és bár a későbbi évek alatt többször került összetűzésbe az intézmény vezetőségével, állását egészen élete végéig megtartotta. Közben 1714-től a Szent Márk templom szólóhegedűse is egyben, mert kiváló hegedűművész. A hangversenyek és zenés misék a korabeli velencei és külföldi nemesek kedvelt szórakozásai voltak, így Vivaldi több befolyásos uralkodóval, arisztokratával köthetett ismeretséget. 1709-ben bemutatták Velencében Handel Agrippina című operáját, valószínűleg Vivaldi is látta az operabemutatót, aki 1710-től már egyre inkább az operaszínpadok meghódításán gondolkozott. Első operájának bemutatójára 1713-ban, Vicenzában került sor nagy sikerrel, a következő évben már Velencében vitték színre következő dalművét. Ezután nem sokkal a velencei Sant' Angelo színház impresszáriója lett, operái pedig hamar meghódították Itália operaszínpadait, néhány év elteltével már Firenze, Róma, Mantova, Milánó színházai is rendeltek tőle operákat. Operaszerzőként egyre nagyobb hírnévre tett szert, Mantovában egy ideig Fülöp herceg szolgálatába is lépett mint udvari karmester. 1720-ban jelent meg Benedetto Marcello korabeli operaéletet kifigurázó írása, amelynek egyik főszereplője Vivaldi. A zeneszerző 1725-ben Rómába utazott, ahol három operáját mutatták be, és valószínűleg XIII. Benedek pápával is találkozott. 1726-tól kezdve operabemutatóinak állandó női főszereplője Anna Giraud, aki valószínűleg az árvaház növendéke volt. A lány nővére Vivaldi ápolónője lett, a két nő Vivaldi velencei házában lakott. Ez számos pletykára adott okot, és Ruffo kardinális végül ezért tiltotta ki Vivaldit Ferrarából. Az 1730-as években a zeneszerzőt már egyre kevésbé becsülték meg, az árvaház is több fiatal zenészt alkalmazott, végül megvált Vivalditól, aki elhatározta, hogy elhagyja a lagúnák városát. Eladta mindenét és Bécsbe utazott, ahol VI. Károly császárnak akarta felajánlani a szolgálatait, akivel korábban találkozott. Az uralkodó azonban hamarosan elhunyt, Vivaldi pedig tovább akart utazni Drezdába, de megbetegedett és meghalt.


1725 és 1770 körüli metszetek 

Igen termékeny alkotó volt. Egyházi és világi kompozíciói, 38 operája mellett 450 versenyművet írt (vonós és fúvós hangszerre). Szonátákat, triószonátákat, 2 oratóriumot, kantátákat, áriákat komponált. A hangszeres zene akkori adottságait mesterien és változatosan használta, a szavakkal megfogalmazott programok, a különböző hangulatok és természeti jelenségek megszólaltatására. Bár a programzene a 19. században élte virágkorát, mégis őt tekinthetjük a hangszeres programzene megteremtőjének. A versenymű forma végleges kialakítása is Vivaldi nevéhez fűződik, meghatározza a tételek számát és jellegét (gyors - lassú - gyors). Stílusa nagy hatással volt J. S. Bach zenéjére. Talán legismertebb a NÉGY ÉVSZAK című alkotása. A tavasz, A nyár, Az ősz és A tél egy-egy önálló versenymű, és amiben kiemelkedő szerepet kap a hegedű, mint szólóhangszer. A két szélső tételben gyakran alkalmazta a visszatérő szerkezetet, (=ritornell), azaz a szóló és a zenekar váltakozó játékában egy rövid, azonos dallamú rész gyakran visszatér. A középső, lassú tétel mély érzelmeket hordozó, elmélázó muzsika. Vivaldi nem elégedett meg azzal, hogy címet adott művének, egy-egy szonettel, vagy prózában szavakkal is megfogalmazta zenéjének tartalmát, melynek sorai a zenei ábrázolásuk megfelelő helyén a partitúrában is megtalálhatók. Például, A tavasz E-dúr hegedűverseny I. tételéhez írt verse:

Megérkezett az új tavasz, vidáman
köszönti őt az ujjongó madárdal,
s a csermelyek a szellő sóhajában
frissülve futnak édes suttogással.
Villám és menykő súlyos gráciával
jelenti be, sötét-libériásan,
s hogy elcsitul az égzengés: madárdal
hallik megint, benne zengő varázs van.

A nyár G-moll hegedűversenyén halk, szaggatott sóhajok szakadnak fel a hangszerekből, a hallgató szinte a bőrén érzi a kánikula tikkasztó melegét. Az ősz F-dúr hegedűverseny a barokk stílusra jellemzően szembeállítja egymással a halk és hangos zenét. A tél f-moll hegedűverseny második tételének programja Vivaldi szavai szerint: Nyugodt és boldog napokat töltünk a tűz mellett, miközben odakint mások esőben áznak. Az esőcseppek kopogását a zenekar a húrok pengetésével érzékelteti. A kályha duruzsoló hangját, csendet, a nyugalmat, az ablakon kitekintő elmélázó embert pedig a szólóhegedű elégikus, mélabús dallama varázsolja elénk. Mind a 4 mű kiváló alkotás, a festőien leíró és ábrázoló zenének egyik legszebb korai példája. Az egyes darabok hangulatukban hűen tükrözik a természet változásait, a vonószenekari telt hangzás és a mozgékony, gyakran virtuóz hegedűszóló váltakozása az évszakok hangulatváltozásait megjelenítő hangszín ellentéteket hoz létre. A zene végül is szavak nélkül muzsikál az évszakokról. 

Ízelítő a Négy évszakból - MIDI: