orosz zeneszerző,
zongoraművész
1942-ben kijutott a körülzárt városból, és a moszkvai konzervatórium tanára lett. Ekkori művei legjobb alkotásai közé tartoznak, de a 8. szimfónia, a Zongoratrió, és az I. hegedűverseny komor hangja miatt szerzőjük ismét kegyvesztetté vált. A hidegháború idején tovább szigorodott a kultúrpolitika, a kozmopolitának bélyegzett szerzőktől közérthetőbb darabokat követeltek. A párt központi bizottsága Zsdanov kezdeményezésére határozatban ítélte el a "formalisták" képviselőit: Hacsaturjánt, Prokofjevet és őt. A következő néhány évben megélhetése biztosítására filmzenéket, rehabilitációja érdekében rendszerhű alkotásokat szerzett. Sosztakovics helyzete igen ellentmondásos volt: Dal az erdőkről című művét 1949-ben Sztálin-díjjal tüntették ki. Sztálin egy New York-i békekonferenciára is kiküldte, de leváltották moszkvai és leningrádi katedrájáról és a Szovjet Zeneszerzők Szövetségének elnöki tisztjéről. 4. és 5. vonósnégyesével a hamisan értelmezett közérthetőséggel szemben foglalt állást. A zsidó népköltészetből is számos dalt dolgozott fel, úgy érezte, bennük koncentrálódott az ember védtelensége. A negyvenes és az ötvenes évek alatt közeli kapcsolatot alakított ki két tanítványával, Galina Usztvolszkajával és Elmira Naziroval. Az előbbit 1937 és 1947 között tanította. A Nazirovával való, 1953 és 56 közé tehető kapcsolat valószínűleg egyoldalú volt, a zeneszerző leveleket írt a lányhoz. A háttérben ugyanakkor ott volt Nina Varzarral kötött első, nyitott házassága, egészen annak 1954-ben bekövetkezett haláláig. Második feleségét, Margarita Kainovát 1956-ban vette el, de három évvel később elváltak. 1953-ban, Sztálin halála után írt 10. szimfóniájában megrajzolta a halott diktátor portréját, e darabja is hatalmas sikert aratott. 11. szimfóniájában az 1905-ös orosz forradalomnak állított emléket, e műve megjelenésekor kapta a Lenin-rendet, ami számára jelentős biztonságot nyújtott. Sokat tett ekkor a sztálini kor áldozatainak rehabilitálásáért, de támadások később is érték. Ebben az időszakban, 1958-tól kezdődően sokat szenvedett a gyermekbénulástól. Magánéleti válsága a – 10. szimfóniához hasonlóan kódokkal és idézetekkel teletűzdelt – 8. vonósnégyesben tükröződik. 1962-ben ismét megházasodott, a mindössze 27 éves Irina Szupinszkaját vette el. Jevtusenko Babij jar című poémájára írt 13. szimfóniáját, amely elítélte Szovjetunió antiszemitizmusát, de 1962-ben, a bemutató után betiltották. E művében számos, J. Jevtusenkótól származó verset megzenésített. Ezek közül az első a második világháborúban meggyilkolt zsidóknak állít emléket. A szimfónia bemutatója után Jevtusenkónak ki kellett egészítenie versét egy versszakkal, mely szerint Babij Jarnál a zsidók mellett oroszok és ukránok is meghaltak. 1958-ban nyugat-európai körutat tett, és számos kitüntetést kapott. Sosztakovics öregkorában krónikus betegségben szenvedett, csontvelőgyulladása tovább romlott, és az 1960-as évek közepétől szívpanaszai is voltak. Utolsó éveiben komponált műveit - Muszorgszkij nyomán írt 14. szimfóniáját (15. szimfóniáját és a késői vonósnégyeseket) - a halál szorongásai járják át. Interpretációjuk kevésbé problematikus mint a korai, nagyobb nyilvánosságnak szánt műveké, így a nyugati kritikusok nagyra tartják őket. Sosztakovics tüdőrákban hunyt el. A moszkvai Novogyevicsi temetőben van eltemetve. Fia, Maxim zongorista és karmester. Apja számos művét neki ajánlotta, és ő mutatta be a zeneszerző egyes alkotásait. Sosztakovics zeneszerzői teljesítménye hullámzó. Amikor a zenén kívüli hatások nyomására komponált, művei sokszor szegényesek, retorikusak, hiányzik belőlük az invenció. Kritikusan, mégis szolidárisan viszonyult a szovjet rendszerhez, ám soha nem vált a hatalom eszközévé. A "közérthetőség" követelményéből keletkező feszültségeket sikerült hasznosítania, és - függetlenségéből nem engedve - őszinte zenei kifejezésmódot teremtett meg. Alkotásai közt zenekari és zongoraművek, kamarazene, oratóriumok és balettek is találhatók. Zenéje lírai elemeit gyakran a humor, a szatíra váltja fel. Ragyogó hangszerelő volt, egyéni mondanivalója, főleg a II. világháború után, elmélyült gondolatvilággal párosult. Ízelítő műveiből - videó:
|
Lengyel
eredetű értelmiségi családban született Szentpétervárott, apja mérnök,
Mengyelejev munkatársa volt. Kilencévesen anyjától kezdett zongorát tanulni,
első darabjait tízévesen írta. 1919-23 közt Nyikolajev növendéke volt a
petrográdi konzervatórium zongoraszakán, majd Glazunovtól és Stejnbergtől
tanult zeneszerzést. Vizsgadarabját, az
I. szimfóniát (h-moll
op.10) 1926-ban adták elő, 1927-ben Bruno Walter vezényelte Berlinben, majd
Stokowski és Klemperer is műsorra tűzte. E mű, melyen Csajkovszkij,
Hindemith és Prokofjev hatása is érződik, nevét világszerte ismertté tette.
Pianistaként az 1927-es nemzetközi Chopin-versenyen tűnt fel, ezután
rendszeresen fellépett. A diploma megszerzése után kezdetben zongoristaként
és komponistaként is dolgozott, de a kritikusok túl száraznak értékelték
játékát, így később csak saját műveit adta elő. 1927-ben írta meg – a
A Nagy Októberi Forradalom emlékére
alcímet viselő –
II. szimfóniáját. Első
operáját Gogol Az orr című elbeszélése nyomán írta a 20-as évek szabad
légkörében modern, kísérletező stílusban. A mű a nyugati zene ismeretét
mutatja, szatírája az avantgárdot sem kíméli. 1927-ben kezdődött a
zeneszerző barátsága Ivan Szollertyinszkijjel, akivel nagyon közeli barátok
maradtak annak 1944-es haláláig. Ő ismertette meg a zeneszerzővel G. Mahler
zenéjét, melynek később, a
4. szimfónia
komponálásától kezdve nagy hatása lett Sosztakovics muzsikájára. Második,
hagyományosabb darabját, a Leszkov regényéből írt
Kisvárosi Lady Macbethet
(később Katyerina Izmajlova címen átdolgozta) 1934-ben mutatták be nagy
sikerrel Leningrádban, majd külföldön is. Közben megszigorodott a
kultúrpolitika, letiltották az avantgárdot és a dzsesszt. Miután Sztálin
megtekintette az operát, támadások indultak a zeneszerző ellen,
burzsoá-dekadensnek, absztrakt-formalistának minősítették. A Lady Macbethet
levették a műsorról, ezután csak 1963-ban játszották. 1932-ben nyitott
házasságra lépett Nina Varzarral. 1936-ban Sosztakovics kegyvesztetté vált,
a sztálinista terror a csúcspontjára hágott, számos barátját és rokonát
megölték vagy börtönbe zárták. Egyetlen vigasza az lehetett, hogy 1936-ban
megszületett lánya, Galina, két évvel később pedig fia, Maxim. Sosztakovics
ekkor visszavonta be nem mutatott 4. szimfóniáját is, majd a kritikákra
válaszul megírta
5. szimfóniáját
(1937). Az ünnepélyes és elégikus, kompromisszumos, mégis őszinte alkotás
nemcsak a közönség körében ért el sikert, de elfogadta a kultúrpolitika is.
A mű emléket állít a sztálinizmus áldozatául esett Tuhacsevszkij marsallnak
(sirató rész), aki nagy tisztelője, pártfogója és jó barátja volt. Ekkor
alakult ki egyéni stílusa, és eltávolodott példaképétől, Mahlertől. Műveit
egyetlen erőteljes motívumból bontotta ki, barokk mintára témái fúgaszerűen
ismétlődnek. Ebben az időben írta meg első vonósnégyesét is. 1937-ben a
leningrádi konzervatórium zeneszerzés-tanára lett, az 1941-es német támadást
is itt élte meg.
7. (Leningrádi) szimfóniáját
a blokád alatt írta, a szándékoltan banális zeneanyagú mű nagy sikerét
létrejöttének körülményei magyarázzák. A gyászmise-hang a nagy
tisztogatások-éhínségek s a háború áldozatainak emlékét idézi, a mű a
Szovjetunióban és külföldön egyaránt a németekkel szembeni ellenállás
jelképe lett.
