német
zeneszerző
Schumann zenetörténeti jelentősége, hogy a korai romantika eredményeit szinte minden műfajban meggyőző, nagyvonalú összefoglalássá érleli. Zongoradarabjai, zenekari nyitányai, a-moll zongoraversenye, Esz-dúr zongoraötöse és 4 szimfóniája állandó koncertdarabok. - I. B-DÚR "TAVASZI" SZIMFÓNIA (OP. 38) - a szimfónia műfaja már fiatal éveiben foglalkoztatta. 1832-ben komponált egy g-moll szimfóniát, amelynek első tételét nemcsak szülővárosában, hanem Schneebergben is nagy sikerrel adtak elő. A szimfonikus alkotáshoz újabb ösztönző lendületet a későbbi esztendőkben a lipcsei Gewandhaus zenekar hangversenyei adtak, de ezen túlmenően, az I. szimfónia létrejöttében Mendelssohn személyes hatásának is jelentős szerepe volt. A negyvenes évek elején Schumann művészetében főként a dal virágzott ki, e műfajban alkotta legcsodálatosabb remekműveit. Az ekkortájt alig négy nap alatt felvázolt és hamarosan meghangszerelt I. szimfónia a romantikus dalköltő kifejezésének spontaneitását, naiv báját éppúgy magában foglalja, mint a klasszikus mesterműveken iskolázott zeneszerző kulturált ízlését, megbízható formaérzékét. Nem hiába nevezik ezt a művet Tavaszi szimfóniának: valóban az ifjúság öröme, az ébredő természet üdesége csendül meg benne. Ma már alig ismert a költő (Böttgert), akinek egyik verssora a szimfónia ihletője (A völgyben éled a tavasz). Ünnepélyes bevezető zene lassú ütemei után az ébredő föld vérpezsdítő ritmusai élénkítik a szimfónia első tételét. Dallamvilágát a felfelé törekvés merész lendülete jellemzi. A második tétel annak ábrázolása, miként hat az őt körülvevő csodás világ az álmodó emberre. A lassú tételhez megszakítás nélkül (attacca) kapcsolódik a scherzo, Schumann legféktelenebb, legfantasztikusabb lidérctáncainak egyike. A befejező tételt a komponista eredetileg a Tavasz búcsújának nevezte. Vidám és harmonikus muzsika, amelynek fényeit a középső szakaszban felbukkanó fenyegető árnyak - a három évvel korábban írt Kreisleriana című zongoramű fináléjának témája hangzik itt fel a zenekaron - csak ideig-óráig homályosítják el. Az 1841 februárjában befejezett szimfóniát egy hónappal később Lipcsében mutatták be, Clara Schumann hangversenyén. II. C-DÚR SZIMFÓNiA (OP. 61) - 1845/46-os esztendőkben komponálta. Egy évvel előbb, 1844-ben, feleségével nagyszabású hangversenykörutat tett Oroszországban, hazatérve azonban egyre nyomasztóbb tünetekkel jelentkezett betegsége: idegesség, kedélybetegség, álmatlanság és kínzó halálfélelem gyötörte a zeneszerzőt ezekben a hónapokban, sőt, olykor fülbántalmak, hallási zavarok, hallucinációk is. A család azt remélte, ha Drezdába költöznek, a megváltozott környezet jó hatással lesz rá, panaszai azonban nem enyhültek itt sem. Mindezek a körülmények érthetővé teszik a II. szimfónia alaphangulata mély pátoszát, amely pedig Schumann életművére általánosságban nem jellemző. Ekkor még volt ereje, hogy szembeszálljon végzetével, megpróbáljon úrrá lenni testi és lelki szenvedésein. De ez az alkotói korszaka nemcsak a betegség fenyegető jegyeit viseli magán. Miután feleségével együtt hosszasan és behatóan elemezte Bach stílusát, sikerült a tanultakat harmonikusan beillesztenie a maga művészetébe. Ez a nagy jelentőségű fordulat többek között a C-dúr szimfónián is mély nyomot hagyott. A gigászi küzdelmet és hősi erőfeszítést sugalló első tétel után Scherzo következik. Ez a tétel mind formáját, mind kifejezésmódját tekintve Schumann szimfonikus alkotásainak egyik remeke. A harmadik, lassú tétel költői szépsége a korai zongoraművek világát eleveníti fel, de ugyanakkor utal a Bach-tanulmányokra is: a Musikalisches Opfer reminiszcenciái tűnnek fel benne. Ez a gondolat a szenvedélyes és izzó zárótételben is megtalálható. III. ESZ-DÚR, "RAJNAI" SZIMFÓNIA (OP. 97) - bár számozása szerint a 3. - négy szimfóniája között, valójában a zeneszerző utolsó szimfóniája. 1850-ből való, abból az időből, amikor a Rajna melletti Düsseldorfba költözött. Mintha a nagy és áhítatos mondákkal övezett német folyó közelsége valóban hatott volna a szimfónia komponálására: a Rajna-menti táj természeti szépségei, a német népzene lírai mozzanatai át- meg átszövik a mű öt tételét. (Jellemző módon a tételek felirata német. Zongoraműveinek előadási utasításaiban is szívesebben élt a német jelzésekkel: ezek valóban pontosabban közelítik meg az ő sajátos költői világát, mint a közkeletű olasz előírások!) De a természeti benyomásokon kívül ösztönzően hatott a Rajnai szimfónia megalkotására a kölni dóm és a hozzá fűződő regényes mondavilág is. Az első tétel nagyméretű, nagylélegzetű bevezetés, amelynek méltóságteljes hömpölygése valóban éppúgy lehet a monumentális székesegyház zenei ábrázolása, mint a hatalmas folyam közelségének élményéből fakadó természeti kép. A második tételt Schumann scherzónak nevezi, valójában azonban inkább megilletődött népdal csendül ki belőle, mint szilaj tánc. Ugyanilyen bensőséges meghatottság árad a harmadik tételből, amelyet ismét természet-élmény inspirálhatott. Míg a klasszikus szimfóniák általában négy tételesek, Schumann ezúttal még egy tétellel bővíti szimfóniáját a fináléhoz önálló előjátékot illeszt. A negyedik tétel régies hangzása és hagyományokra utaló technikája valószínűleg ismét a kölni dómra utal: egy ünnepélyes érseki beiktatás emlékét örökíti meg. A befejező tétel ünnepi fényben ragyog. Hangulata "A költő szerelme" című, Heine verseire írott dalciklus utolsó előtti dalát idézi: amelyikben a költő ódon regékre emlékezik. IV. D-MOLL SZIMFÓNIA (OP. 120) - igazság szerint Schumann második szimfóniája: 1841-ben keletkezett - feleségét köszöntötte vele, születésnapján. 1841 decemberében Lipcsében be is mutatták, a zeneszerző azonban úgy döntött, hogy átdolgozza. Ezután több mint egy évtized telt el, míg a szimfónia végleges formájában elkészült és a szerző vezényletével Düsseldorfban felhangzott. Néhány hónappal később a rajnai zenei ünnepségen is előadták a művet. A d-moll szimfónia alapkoncepciója az organikus egység. Erre vall a négy tétel tematikus összefüggése, valamint a zeneszerzőnek az az előírása, hogy a tételeket egyvégtében, megszakítás nélkül adják elő. A bevezető tétel lassú tempóban bontakozik ki egy rejtelmes hajnali derengés homályából. Ebben a bevezetésben már ott szól a szimfónia fő motívuma, amely félénk próbálkozásból fejlődik harsány és sodró erejű mottóvá. A nagyméretű tétel formai felépítésében jelentős szerepet kap a mind terjedelemben, mind tartalmában igen figyelemreméltó kóda, amely szilaj áradásával az első tétel befejezése, egyszersmind a második előkészítése. Ennek Románc a címe (feliratok német nyelvűek). A rövid darab során bensőséges és gazdagon tagolt dallamot hallunk az oboa és gordonka kettősén. Ez keretezi a szélesebben áradó középrészt és vezet át a harmadik tételhez, az eleven lüktetésű scherzóhoz. Témája a már ismert motívum változata. A finálé nyíltan visszatér az első tétel anyagához, diadalmas dúr hangnemben oldva fel annak feszültségét és küzdelmességét. Ízelítő műveiből - MIDI:
|
Zwickauban
született, apja nagy műveltségű könyvkereskedő. A szülői ház légkörét
irodalom, zene, tudomány, művészet tölti be. Schubertet fiatal korától két
nagy szenvedély köti le: az irodalom és a zene szeretete. 16 éves korában
azonban pályát kellett választania, mivel apja elhunyt. Lipcsében - anyja
kényszerének engedve - jogot tanul, de a neves zongorapedagógusnak,
Friedrich Wiecknek is a tanítványa lesz. 1830-ban hallja először Paganini
játékát egy hangversenyen, az élmény végleg a zenei pálya felé irányítja.
Zongoraművészi karrierjét - egy szerencsétlen technikai gyakorlat
következtében megbénult ujja miatt - a zeneszerzői pályával cserélte fel.
Ugyanekkor mint zeneíró is a nyilvánosság elé lépett, és megalapította a
mindmáig egyik legtekintélyesebb európai zenei szaklapot, a "Neue
Zeitschrift für Musik" c. folyóiratot, melynek programjában fiatal és
tehetséges zeneszerzők műveiről közöl zenekritikákat. Néhány soros
méltatásával lehetőséget ad a pályakezdő művészeknek, hogy felszínre
kerüljenek az ismeretlenség homályából, hogy tehetségük a nagyközönség
számára is ismertté váljon. Zenekritikáiban Schubertről is elragadtatással
ír. 1840-ben feleségül veszi volt zongoratanárának leányát Wick Klárát, kora
kiváló zongoraművészét, akiben ideális élettársat talál. Házasságának első
boldog éve bőséges zenei termést eredményezett (138 dalt írt), ezért a
zenetörténet így emlegeti - dalok éve. Rövidesen áttért a szimfonikus művek
komponálására, majd a kamarazenére, utóbb oratóriumot (Az
Éden és a Préri, 1843)
és operát (Genovéva
1848) is írt. 1844-ben elhagyta Lipcsét, és Drezdába költözött, előzőleg
azonban hangversenykörutat tett Oroszországban. Ekkoriban mutatkoztak rajta
végzetes betegsége jelei, hallucinációi elől az alkotásba menekül.t 1850-ben
Düsseldorfban vállalt városi karmesteri állást. 1854-ben egy sikertelen
öngyilkossági kísérlete miatt a Bonn melletti Endenich idegszanatóriumba
szállítják ahol élete utolsó két esztendejét már sajnos elborult elmével
töltötte. Világnézetét és művészi magatartását nagymértékben befolyásolta az
1830-as júliusi forradalom eszmeisége. Ennek szellemében vezeti az új
humanista német zene megteremtéséért vívott harcot. Művészi hitvallása
teljes gazdagságában bontakozik ki zenei folyóiratának programjában.
Művészetének középpontjában zongoramuzsikája áll. Zongoraműveit gazdag
fantázia, líra és szenvedély hatja át: többségük ciklikus, azaz több
szakaszból álló hosszabb kompozíció. A
Jugend album
és a
Novellettek (Novellácskák)
az ifjúkor emlékeit őrzik. Karakterdarabok sorozatai még: a
Karnevál
(1834/35), a Hoffmann képzeletvilága ihlette
Nachstück (Éji darabok),
a
Bécsi farsang
és a
Gyermekjelentek
(1938). A zongoramuzsika után dalirodalma a másik termékeny műfaja, Schumann
dalaiban a költészet és a zene szépsége egyesül. A világirodalom nagy
költőinek verseiből választotta dalszövegeit. Legszívesebben Heine, Goethe,
Schiller és Byron verseit zenésítette meg. Dalait, akárcsak zongoraműveit,
gyakran sorozattá fogta össze. Dalciklusai:
Mirtuszok
(több költő nyomán),
Dalkoszorú
(Eichendorf verseinek feldolgozása dalciklussá),
Asszonyszerelem, asszonysors
(Chamisso nyomán 1840) és
A költő szerelme
(Heine verseire 1840).
MANFRED-NYTTÁNY
(OP. 115) - Byron önéletrajzi jellegű Manfred című drámai költeménye
különösen mélyen hatott a zeneköltőre, színpadi kísérőzenét komponált Byron
költeményéhez az 1848/49-es években. Ennek nyitánya mint önálló műsorszám
gyakran hangzik fel hangversenyeken, a legszenvedélyesebb Schumann
valamennyi zenéje között, megrázóan fejezi ki a költemény mély és bonyolult
lélekrajzát. A Manfred-zenét Liszt mutatta be Weimarban 1852 júniusában; a
nyitány azonban már márciusban elhangzott Lipcsében, Schumann vezényletével.
Dalaiban a zongoraszólamnak fontos feladata van az érzelmek, a mondanivaló
kifejezésében. Szép példája ennek a Heine versére komponált "A két
gránátos" c. variált strófás dalforma. A versszakok dallama nem teljesen
egyforma, a mű érdekessége a 4. versszakban fölhangzó "Marseillaise"
dallama.
