francia
zeneszerző, zenetudós
Legalább 26 évig egyházi szolgálatban volt, mint hivatásos orgonista, mégis egyházi munkáinak száma nem jelentős, orgonadarabjai nem maradtak fenn. Biztosan mindössze négy motetta tulajdonítható neki: a Deus noster refugium, az In convertendo, a Quam dilecta, és a Laboravi. Ezek mind kiváló darabok, de összességében nem gyakoroltak befolyást a korabeli francia egyházi zenére. A kantáta volt az a műfaj, amelyben oroszlánkörmeit próbálgatta a drámai zene területén - 6 fennmarad kantáta keletkezésének dátuma ismeretlen. F. Couperin-nel együtt Rameau volt a legfontosabb mestere a 18. századi francia clavecin iskolának. 1706-ban adta ki első csembalódarabjait. Tételeinek többsége tradicionális francia karakterdarab vagy tánctétel. Szvitjeit a hagyományos módon formálja meg, a szokásos tánc és karakter tételeket hangnemi alapon csoportokba fűzve (Suite in a minor). 1706-ban, 1724-ben és 1726-ban jelentek meg gyűjteményei. Ezután csak egy darabot írt csembalóra (La Dauphine 1747). Csembaló zenéje vérbő előretekintő, témaorientált zene, soha nem hagyja, hogy az áttört hangzás és a dús díszítés a pregnáns dallamvezetés rovására menjen. 1733-tól idejét főként az operaírásnak szentelte. Elsők voltak a tisztán hangszeres muzsika darabjai (nyitányok, táncok felvezető és lezáró zenéi). Már a legkorábbi munkáiban is született szimfónia és zenekari szerkesztés mestere, noha a standard francia modellt alkalmazta - újat és egyedit alkotott. Később egyre inkább elszakadt a bevett formáktól (Les fetes d'Hébé 1739), egyre inkább programzenei nyitányokat írt. Ilyen például a Zais overture-je, amikor az univerzum születése előtti káoszt festi le, vagy a Pigmalion nyitánya, amelyben a szobrász faragja a kalapácsával a szobrot. De más önálló zenekari tételei is nagyszerűek melyek a vihart vagy földrengést ábrázolják és külön kiemelendőek nagy ívű záró chaconne-jai például a Dardanusben. A táncos közjátékok, amik a "tragédie en musique" és a opéra ballet elengedhetetlen részei voltak, lehetővé tették számára, hogy szabad folyást engedjen elképesztő ritmusérzékének, dallaminvenciójának sőt koreográfiai tehetségének, amit kortársai és a táncosok is nagyra értékeltek. Ő használt először klarinétot zenekarában. Kiválóan értett nagyszabású kórusok írásához (akár homofon, polifon tételekről legyen szó, vagy szóló, kórus és a zenekar elegyítéséből felépülő tablóról) is. Grandiózus kettős kórusai (Zais) a francia kórusirodalom egyik legnagyobb alakjává teszik. Áriái természetesen kevésbé hangsúlyosak, mint az olasz operákban, de nagyon sokféle áriaformát használt. A Hippolyte és Aricia - Phaedra történetéből indul ki. Az Euripidész és a nagy francia tragédiaszerző, Racine feldolgozásában is ismert drámából Simon-Joseph Pellegrin készítette el a librettót. A korabeli publikumot meglepte, hogy a Rameau opera szereplői a klasszikus tragédiához képest mennyi személyes-emberi árnyalattal lettek gazdagabbak, s hogy a figurák közötti hierarchikus viszonyok mennyivel képlékenyebbek lettek. Számára minden hős egyformán fontos. A premier évében, 1733-ban ötven éves volt - a párizsi közönséget is elvarázsolta. Zeneelméleti tevékenysége párba állítható zeneszerzői munkásságával, pontosabban annak fundamentuma és egyetemes jelentőségű. 1722-es Harmóniai Tézise forradalmat idézett elő a zenetudományban - értekezése a tonalitás viszonyokat tisztázta, először lefektetve olyan fogalmakat, mint a tonika, domináns és szub-domináns. Filozófiai dimenziókat kölcsönzött a zenének, tézisében matematikai, fizikai vonatkozásokkal támasztotta alá érvrendszerét. Hírneve egész Európába eljutott, tézisei a zenetudomány alapkövévé váltak, és mind a mai napig hatással vannak a nyugati zenére. Ízelítő műveiből - MIDI:
|
Rameau
tizenegy gyermekes családba született Dijon környékén. Első zeneleckéit
apjától, a dijoni Notre Dame templom orgonistájától kapta. A helyi
gimnáziumban tanult, majd 18 éves korában zenei tanulmányútra ment Milánóba.
Ezután Franciaországban – egy színtársulat hegedűse lett, majd Avignonban és
Clermont-Ferrand-ban orgonistaként működött. 1709-ben apja utódaként
Dijonban lett orgonista, majd 1715-ben a Clermont-i katedrálisban vállalt
orgonistai állást. Itt írta híres
Tanulmány a harmóniáról
c. zenei értekezését. 1722-ben végleg Párizsba költözött. Miközben Párizsban
és Lyonban tökéletesítette zenei tudását, megírta csembalóra első sorozatát.
1732-től a Ste Croix de la Bretonnerie, 1736-tól pedig a jezsuita kollégium
orgonistája volt. A következő évben magán-zeneszerzőiskolát nyitott az Hotel
d’Effiat-ban. Már korosnak számított, amikor Thérese de la Poupeliliniere
nevű tanítványa egyben mecénása is lett, hiszen férje Párizs egyik
legvagyonosabb embere volt, magánszínházában híres zenei estélyeket adott.
Az ő segítségével utat talált a Nagyoperához és a királyi udvarhoz. Első
lírikus tragédiáját, a
Sámsont
azonban bibliai témája miatt De Thuret operaigazgató elutasította.
A gáláns Indiák
és a
Castor et Pollux
című operái nagy sikert hoztak számára. A Nagyoperában bemutatták
Hippolyte et Aricie
című operáját. Ez a mű robbantotta ki az ún. buffonisták harcát Lully hívei
és Rameau követői között. A lullysták ugyanis a hagyományos francia operát
támogatták, és elutasították az olasz opera növekvő befolyását, míg a másik
párt Rameau vezetésével a francia opera megújítását tűzte ki céljául. Művei
sorát – jelentős sikerek mellett – felemásan fogadta a közönség, utolsó
művét teljes értetlenség övezte. Végül azonban még megérte, hogy művei a
francia kultúra elismert részévé válnak, és hogy korának megítélése szerint
is nevéhez a francia zene történetének új korszaka fűződik. A király (XV.
Lajos) is elismerte munkásságát, 1745-ben udvari kamarazene-szerzővé nevezte
ki. Rameau a kor hangszereire, főleg csembalóra írott programra utaló
koncertjeivel (ilyen a tyúk kotkodácsolást érzékeltető
La poula) az általa
létrehozott harmóniarenddel alkotott 3 operájával, színes motettjeivel az új
hangzásvilágot teremtő zenekari hangszíneivel helyet biztosított magának az
egyetemes zenetörténet értéket teremtő géniuszainak táborában. Minden zenei
műfajban alkotott, de főleg a dalműírásban tűnt ki. Írt operát (Hippolyte
és Aricia, 1733;
Castor és Pollux, 1737;
Zaroastre,
1749), opera-balettet, vígoperákat (Plateia,
1745), balettet (Pygmalion,
1748) és pásztorjátékot (Zais,
1748;
Nais, 1749).
